Csorba János életírása

A híres széki énekes könyvet írt, amely 2001-ben látott napvilágot Bár emlékezete maradjon meg… címmel.

A híres széki énekes, Csorba János nemcsak énekeivel vált ismertté Magyarországon, hanem azzal is, hogy könyvet írt, amely 2001-ben látott napvilágot Bár emlékezete maradjon meg… címmel. Alcímet is ragasztott a címhez (szinte a XVI. századi könyvcímlapok modorában): „Emlékeimet szülőközösségem népszokásairól, viseletéről, életmódjáról, szórakozásáról és kesergéséről a szüleimtől és más öregektől hallottak alapján leírtam én: Csorba János. Elkezdtem 1978-ban, befejeztem 2000-ben.” Ritka dolog, hogy nem külső szemlélő, néprajzos vagy afféle nadrágos ember számol be a hagyományról, hanem egy benne élő ember szánja rá magát az írásra.
Csorba János 1925. február 15-én született a mezőségi Széken, szegényparaszti családból. ­Iskolát keveset, csak két osztályt járt. Édesanyja – akitől a dalait is tanulta – kilenc gyereket hozott a világra, ő volt az utolsó előtti. Pásztorok mellett szolgált, majd ostoros szolga lett. A háború elsodorta a falujából Magyarországra. Keserves hányattatások után orosz fogságból került haza 1948-ban. Megnősült, két fia született. Amikor 1960-ban megszervezték Széken is a termelőszövetkezetet, már az első évben becsapva érezte magát, ezért családjával Szamosújvárra költözött, ahol a szeszgyárban talált magának munkát.
1972-ben ismerkedtünk össze, és baráti-adatközlői kapcsolatunk 2008-ban bekövetkezett haláláig tartott. János bácsi bizonyos időszakokban megjelent Budapesten, hogy ügyes-bajos dolgait, főként gyermekei jövőjét, intézze. Mivel ilyenkor többnyire nálam lakott, jó alkalom volt, hogy megbeszéljük a világ dolgait. Gyűltek a dalok is a magnetofonszalagokra, hozzá mesék, történetek, életdarabok. A Kassák Klub Síppal, dobbal című tájékoztatójában jelentettem meg az első lejegyzett beszámolóját (1975-ben) a széki tánc rendje-módjáról, Görbe János álnévvel, mert akkor még tartani kellett az otthoni retorzióktól…

Aztán egyszer előkerült két vastag füzetnyi kézirat, melyekbe mindazokat a tudnivalókat leírta, amelyeket fontosnak tartott továbbörökíteni az elkövetkező nemzedékek számára falujáról, annak népéről, a magyarságról. Íráshoz nem szokott, nehezen olvasható kezevonása nyomán hihetetlenül pontos, szemléletes kép rajzolódott ki erről a régi életről, mely egy több évszázados folyamatosságú ó-európai világ utolsó hírmondójának bizonyult. A „hagyománygyűjtők” megjelenésének történelmi pillanata éppúgy témája könyvének, mint a világ jelenlegi állapotáról való szüntelen elmélkedés. Az élőbeszéd lendületét művészi fokon átmentő stílusa lenyűgöző teljesítmény. Elbeszélése nyomán ugyanakkor helyükre kerülnek és értelmet kapnak mindazok az ismerettöredékek, melyeket az eddig lezajlott alkalmi gyűjtések tártak elénk. Az általunk szórványként megismert széki dalok szövegei itt most a saját talajukba beágyazva, valódi funkciójukban jelennek meg az elbeszélés szövetében.
A hozzám került kéziratok a széki szokások leírását, valamint egy 1944–45-ös úti leírást tartalmaztak, mely a bevonulástól a Németországba való indulásig követi a leventeszázadnak csúfolt rongyos, munkaszolgálatos parasztgyerekek sorsát.
Nem volt egyszerű feladat ezt az írásjelek és bármiféle tagolás nélküli szöveget beolvasni a számítógépbe. Egyedül nem is boldogultam volna vele, János bácsival közösen böngésztük át a már elkészült átírást. Minden számomra érthetetlen fogalomnál, furcsa szónál megálltunk, ő más szavakkal körülírta, én pedig azt írtam le, amiben megegyeztünk. Ezeket a beszélgetéseket, valamint a dalszövegek lehetséges dallamait magnetofonnal rögzítettem. A különleges szavakból szótárt szerkesztettünk.
Mikor utoljára átnéztük a könyv kéziratát Budapesten, János bácsi maga is fájlalta, hogy a háborús elbeszélés befejezetlenül maradt. Ezért tollat ragadott, és itt helyben nekifogott az írásnak. Másfél oldal megírása után azonban belátta, hogy ehhez több idő kellene, ezért – áthidaló megoldásként – magnetofonnal rögzítettem kötetlen elbeszélését, melyben a háború utáni eseményeket mondta el a 70-es évekig, a „néphagyománygyűjtők” megjelenéséig. Ebből szerkesztettem össze a kiegészítést, felhasználva az általa leírt szöveget is. Hogy a dalok teljesen átélhető formában jelenjenek meg előttünk, az elbeszélés szövetében megjelenő dalszövegek dallamait kottamellékletként csatoltam a kötethez.
A könyvhöz CD is tartozik, melyet Pávai István állított össze, jórészt a saját, publikálatlan gyűjtéseiből. Csorba János itt hallható énekei nem csupán néprajzi jelentőségük miatt értékesek, hanem a hagyományos előadói stílus miatt is, melyet ő a legjobb széki énekesek nyomdokain járva képvisel. A hangzó melléklet többi előadójának köszönhetően az a szélesebb zenei környezet kel életre, amelyről oly sok szó esik ebben az írásban.

Csorba János nagyon sokat tett azért, hogy az őseitől eltanult hagyomány továbböröklődjék. Nemcsak énekesként, adatközlőként, erdélyi házigazdaként, hanem krónikásként is. Üzenete alapvetően fontos a számunkra. Olyan életet villant elénk, amelyben voltak boldog emberek is. Manapság, amikor az emberek nem tudnak betelni a javakkal, s ettől egyáltalán nem boldogok, bizony érdemes felidézni, hogyan tudtak maguknak elődeink oly kevés anyagi eszközzel is érzelemgazdag, emberhez méltó környezetet teremteni, amely erőt adott, és reményt arra, hogy érdemes élni. Ezt a tanulságot érdemes volt rögzíteni – még ha ennyi fáradság árán is – ha másért nem, hát azért, amit a cím mond: Bár emlékezete maradjon meg.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)