[…] Talán egy ember életében elegendő dolog is lenne egy olyan nagy horderejű tanügyi reform végrehajtása és az oktatásban kifejtett tevékenysége, mint amit Brassai megvalósított, de emellett a kor szinte minden tudományágában maradandót alkotott. A tanári és nevelői pálya mellett sokoldalú egyénisége mint lapszerkesztő, műkritikus, zenész, matematikus, filozófus, nyelvész, botanikus, csillagász mutatkozott meg. Írt bankismeretről, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a matematika mellett szanszkrit nyelvet tanított.
Az 1848-as szabadságharc híre pár nap késéssel jutott el Kolozsvárra, de Brassai megérezte azoknak a napoknak a jelentőségét, és a Kollégiumban az óráin a párizsi eseményekről beszélt, majd előadásáról távozva csak ennyit mondott diákjainak: „Jegyezzék meg uraim, hogy a szabadság zászlóját elsősorban mindenütt a fiatalság ragadta meg, hordozta körül. Remélem, hogy önök miatt sem kell megszégyellnünk magunkat.” Brassai is bevonult honvédnak, majd bujdosnia kellett. A Bach-korszak alatt kilenc évig Pesten lakott, és ott egy előkelő magánintézet tanára lett. Szabad idejében színikritikákat és nyelvészeti értekezéseket írt, majd Fiatalság Barátja címmel lapot indított.
Pest zenei élete magával ragadta. Szinte minden hangversenyen feltűnt hórihorgas alakjával, egyéni öltözködésével, de főleg komoly zeneértésével és a koncertek után írt éles hangú kritikáival. Kolozsvárról télen is felment Pestre, pedig fáradságos volt akkoriban az utazás: Nagyváradig Biazini társas kocsiján kellett utaznia, vasút ugyanis csak onnan közlekedett Pestig. Bécsben olykor táviratilag rendelt magának koncertjegyet. Sok anekdota kering zenerajongásáról. Az 1870-es években Liszt, Reményi Ede hegedűművész és Bülow zongoraművész együttes hangversenyt adtak Budapesten. Ekkortájt Brassai beteg volt, és az orvosa megtiltotta, hogy felutazzon a koncertre. Hogy orvosa ne vegye észre, köntösét kitömte szalmával, lefektette az ágyra, és betakarta. Inasának azt parancsolta, hogy amikor orvosa jön, mondja neki, hogy az ura alszik. Amikor visszajött Budapestről, nevetve mondta orvosának, hogy a köntösét gyógyította, ő meg zenét hallgatott. Amikor Brassainak mesélgették a róla szóló anekdotákat és megkérdezték, hogy igazak-e, egy olasz mondással felelt: „Se non e vero, e ben trovato”. (Ha nem is igaz, de találó.)
Fogalomszámba ment Brassai szelídsége. A béketűrésből csak akkor jött ki, amikor a kolozsvári botanikuskertjét az ifjak nem a tudomány művelésére, hanem ingyen virág szedésére használták. Finom lelke nem engedte, hogy tiltó táblákat tegyen a kertbe, helyette azt írta ki: „Mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Egy reggel, amint szokásos sétáján volt a füvészkertben, látta, hogy a vele szembejövő fiatalember gomblyukát épp az a ritka virág díszíti, amelynek virágzását napok óta türelmetlenül várta. Megkérdezte a virágtolvajtól: tud maga olvasni? Aztán elolvastatta vele, hogy Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Az ifjú hetykén azt válaszolta: nem letéptem, hanem leharaptam a virágot. Brassai kijött a béketűrésből, mondván: nem tudtam, hogy ebbe a kertbe szarvas marhák is járnak.
