Ruha nélkül volt jó

A szocialista korszak kedvelt viseletéből, a nejlonotthonkából rendeznek szabadtéri kiállítást Szatymazon, ahol divatbemutató is lesz. A kezdeményezők felhívására Győr-Moson-Sopron megyéből is érkezett küldemény. Az örökbe kapott darabokat olyan rendezvényekre viszik majd el, amelyek nyitottak az iróniára.

Fotó: Teknős Miklós

Tekintetes Szerkesztőség! Meglepetéssel olvasom a Központi Védjegy Értesítőben, hogy a Magyar Divatcsarnok Ruttkai Antal és Pál budapesti cég áruháza kizárólagos használatára védjegyeztette az otthonka ruha elnevezést azzal, hogy mindenféle textilanyagból előállítható kötény- és felsőruhaszerűen kombinált női ruhát ezen a néven más ne hozhasson forgalomba. Bátorkodom tisztelettel megjegyezni, hogy Ruttkai Antal igen nagy tévedésben van akkor, ha azt hiszi, hogy az otthonka szó új veretű magyar kifejezés. Az otthonka éppúgy, mint a cifra szűr, suba, bekecs, országszerte általánosan használt, nemcsak népies, de egyenesen népszerű magyar szó bizonyos ruházati cikk megjelölésére. Már nagyapám is otthonka néven hozta forgalomba a házias női ruhákat – olvasom a Textil-Ipar 1938. február 25-i számában, miközben az egyik szatymazi élelmiszerbolt teraszán arra várok, hogy lecsendesedjen a vihar. Ugyanide menekül a zivatar elől egy hatvanas nő melegítőben és egy fiatalasszony farmerben, pólóban. Jót nevetnek, amikor megtudják, mi szél hozott Szeged mellé, a falujukba, majd néhány gondolat erejéig felidézik emlékeiket a műszálas holmik hátrányairól és előnyeiről.

Miután kisüt a nap, elköszönök tőlük, és elindulok az első magyar otthonkakiállítás leendő helyszínére, a Faluházba, ahol Rovó Istvánné Margit tősgyökeres helyi lakos és a tárlat szervezője, a „kultúrkubikos” Kémeri Attila közreműködésével kiteregetjük a tárlatra beküldött otthonkák egy részét a társalgó asztalára.

Akkoriban ezek a nejlonok voltak divatban. Ezt a kéket például én varrtam szabásminta alapján, legalább negyvenéves. De el köll hogy mondjam, nem voltam otthonkás, viszont nekem is volt. Odahaza előfordult, hogy fölvettem. De hogy akkor is fölvegyem, amikor elmegyek a boltba, olyat nem csináltam. Én kötős voltam, és vagyok is. Nem tudok főzni anélkül, hogy előttem kötő ne lögyön

– világosít fel Margit néni fiatalos lendülettel, pedig már több mint tíz éve nyugdíjas.

– Pöttyös otthonka is létezett? – érdeklődöm.
– Inkább csak apró virágos. De nézze, ilyenem nekem is volt, ám ez bóti! Ilyet vettek fel a ruha tetejére. Ruha nélkül ugyanis átlátszott – világosít fel az asszony, és rámutat egy absztrakt motívumos otthonkára.

– Amikor a jól végzett munka után kiültek a kapu elé beszélgetni, milyet vettek fel?
– Itt nem volt szokás kiülni a kapu elé, ilyen csak Sándorfalván volt. Nem is volt pad a házak előtt. Most sincs – vágja rá Margit néni.
A templomba járó otthonka viszont Szatymazon is ismert volt. Hétköznap, amikor az idősebb asszonyok elmentek az esti misére, felvették. Általában sötétebbet, de ez attól függött, hány éves volt, aki viselte.

Az otthonka használata az ötvenes években, a téeszesítés után terjedt el. Korábban ünneplős kötőt hordtak, amikor elmentek valahová.

Margit néni nagymamájának is volt egy „kiköményített”, vasalt, nagyon szép darabja. Templomba abban nem járt, de boltba igen, vagy ha meglátogatta a barátnőit, a rokonságot, akkor azt vette fel. Volt belőle rakott is, sima is, széles pánttal, zsebbel ellátott, alul fodros. Kartonból varrták, mert akkor az volt a divat.

– A nejlonban nem volt meleg az élet? – kanyarodom vissza a szocialista módihoz.
– Dehogynöm, pláne a ruha tetején! Én azért is nem szerettem. Ha föl is vöttem, csakis ruha nélkül. Ruhával együtt azt nem lehetett kibírni.

– Akkor mégis miért viselték, ha nem volt kényelmes?
– Őnekik az volt, szerették is. Mögvédte a ruhát, amikor dolgoztak a kertben. Akkoriban még nem voltak levetkőzve, mint ma, fürdőruhára. Az az igazság, hogy csöves alsót hordtak alá, így neveztük, mert az hosszabb volt.

Bár volt rá kereslet, megrendelésre nem varrt senki otthonkát Szatymazon. Margit néni varrhatott volna, ráállt a keze, hiszen ruhákat is készített, de meg sem fordult a fejében. Akinek szüksége volt új darabra, az megvette magának. Ha válogatni akart, bement Szegedre, ott tele voltak az üzletek különböző színű, fazonú otthonkával.

Utcán ma már Szatymazon sem viselik.

Barackkal, szőlővel sem foglalkoznak, a fiatalokat nem érdekli a gyümölcstermesztés, de készítenek irodai székeket és üveget, ahhoz meg előírt munkaruha kell. A rendszerváltás előtt vagonnal szállították a híres szatymazi őszibarackot a Szovjetunióba, főként a Ford fajtát. Természetesen azt is otthonkában szedték, válogatták, dobozolták. Margit a sajátját kirándulásokra tervezte, mindenüvé vitte magával. Ilyen értelemben ruhaként, kötényként és pongyolaként is szolgált. A patikában, ahol évtizedekig dolgozott, köpenyt viselt. Abban is meg lehetett sülni, mégsem hasonlítható az otthonkához.

A múlt megviselt ruhadarabjait Attilával akasztjuk vissza a fogasra. A kedvence narancsos-zöldes, modern színvilágú, rövidebb a többinél.

A kiállítás is annak lesz köszönhető, hogy Szatymazon nyitottak a különleges kulturális kezdeményezésekre. A témát nem a fehérgalléros akadémikus szemszögéből fogják bemutatni, hanem közösségi esemény lesz, amit mindenki a sajátjának fog érezni. Rendezett már ilyet, ez volt az első magyar befőttkiállítás.

A tárlatot a falu és a környékbeli települések közösen hozzák létre, de Győr-Moson-Sopron megyéből is érkezett jelentős felajánlás.

Feladója egy levelet is mellékelt a csomaghoz, amelyben kifejti: feltétlenül visszavárja a ravazdi Ili néni otthonkáit, legyenek azok ujjatlanok vagy ujjasak, komorabbak vagy vidám-vibrálók, kímélt állapotúak vagy kopottak.

– Egy férfinak miért pont a műszálas otthonka jut az eszébe, amikor tárlatot kell szerveznie? 
– Talán azért, mert évekig a szemünk előtt volt, és nem láttuk a variációk, a színek izgalmát. Kétlem, hogy lenne még egy olyan ruhadarab a környezetünkben, amelyen akkora változatosságban jelennek meg a mintázatok, mint az otthonkán – mondja.

Aki hozzá szeretne járulni a kiállításhoz, az június 30-ig juttathatja el otthonkáit Szatymazra.

A tárlat a Faluház hátsó udvarán lesz megtekinthető július 9–10-én, az Őszibarack-fesztivál kísérőrendezvényeként, élő modelleken is. Azokból az otthonkákból pedig, amelyeket örökbe kapnak, vándorkiállítást hoznak létre. Ezt olyan összművészeti rendezvényekre viszik majd el, ahol nyitottak az ironikus programokra.

Ha körülnézek a faluban, a velem egykorúak még hordanak olyan frizurákat, amilyeneket gyerekkoromban láttam. Az otthonka ugyanígy megmaradt

– jegyzi meg Attila, akinek arra az esetre is van ötlete, ha a lapunkban megjelenő cikk után elöntené őket több száz otthonka. Hogy mihez kezdene ezekkel, egyelőre titok.

Borítókép: Margit néni szerint az otthonkába beleizzadtak, de „mögvédte” a ruhát (Fotó: Teknős Miklós)