Ember a képben

Jó vele beszélgetni. Őszinte és szókimondó. Összhangban él a természettel, amelyet a festményein könnyedén, légiesen örökít meg. Többen a pasztell egyik legnagyobb kortárs mestereként tartják számon. Három évtizede él és alkot Szabadkán és Lókúton. Szajkó István festőművésszel találkoztunk.

20220609 Budapest Szajkó István festőművész Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Drótszamárparkoló és minden más című kiállítása július 4-ig látható a késő gótikus stílusú Budavári Mária Magdolna Torony galériájában. Illenek ide a képei. Hogyan válogatott a festményei között erre a tárlatra?
– A természet a fő inspirációm, mély kapcsolat fűz hozzá, érezzük egymást. A hiánya miatt költöztem el Budapestről is. 1990-ben kiterítettem az asztalra Magyarország térképét, és három pontot jelöltem be: Baja környékét, a Bakonyt és a Szigetközt. Egyszer Veszprém környékén keresgéltünk házat. A barátommal már épp visszaindultunk volna Pestre, amikor megnézte a térképet, és azt mondta, hogy nincs messze Lókút, nézzük meg. Amikor beértünk a faluba, éreztem, hogy ez az, ezt kerestem. Egy főutcás, pici település. Jó hely. Megérkeztünk a barátommal, és megálltunk a templomnál. Egy idős nénit kérdeztem meg, hogy van-e ház eladó. Mutatta, hogy van itt is, ott is, és egy romos parasztház fent a hegyoldalban. Azt vettem meg, és újjáépítettem. Gyönyörű a táj, a képeimen is látszik, ide is hoztam néhányat belőlük. A két kutyámat is lefestettem, azokat is megnézheti itt. Őket is hozom-viszem, amikor Szabadkára megyek.

– Oda kihez jár vissza?
– A családom egy része ott él, és Szabadkán is van műtermem. Évente többször megyek, mert ha van érdeklődő, akkor kinyitom a műtermet. Nyaranta kiállításokat is rendezek. A bácskai tájat nem nagyon festettem, a hegyvidék engem jobban vonz. Többször voltam művésztáborban a Hortobágyon. Az ottani művész kollégák kimentek, húztak egy vonalat – akkor már majdnem kész volt a kép –, aztán még egy gémeskutat is odarajzoltak. Én a vertikális tájat szeretem. Ha kinézek Lókúton az ablakomon, a domboldalra látok. A kékeket látom és a zöldet.

– A zöldnek rengeteg árnyalatát festi.
– Szoktam mondani, hogy az én zöldjeim nem csak kékből és sárgából keverednek ki, van benne piros és sok más is. Bárhogy keverem a színeket, mindig zöld lesz.

– Egy bácskai faluban, Csonoplyán született. Hogyan talált rá a festészetre?
– Gyerekkoromban Zomborból kijárt a faluba egy zenetanár, így először harmonikáztam, aztán hegedültem, az ifjúsági zenekarban is játszottam. Ez idő tájt már rajzoltam. Képregényeken nőttem fel, azokat másoltam. Tizenegy éves koromban temperával festettem, azzal, amit ott a faluban lehetett kapni. Amikor elfogyott a fehér festékem, oltott meszet kevertem hozzá. Kiderült, hogy ösztönösen, de technológiailag jó úton jártam, mert remekül keveredett a temperával. A szüleim földművesek voltak, nagy kertünk volt, jószágaink. Én is dolgoztam a lovakkal, most ide nem hoztam, de vannak lovas képeim is. A szüleim is észrevették, hogy nagyon érdekel a festészet. Egyszer könyvárusok jöttek a faluba, akiknél megláttam egy háromrészes, cirill betűs, szerb nyelvű művészettörténeti könyvet. Otthon megemlítettem, hogy én azt mennyire szeretném. Drága volt, de apám elment, és megvette nekem. A mai napig megvan Lókúton. Mindig szerettem olvasni. Van is egy kis szolid könyvtáram. Amikor a műteremben dolgozom, akkor hangoskönyveket hallgatok. Az az igazság, hogy gyerekkoromban a rajzolásban nagyobb sikereket értem el, mint a zenélésben. Az elemi iskola hetedik osztályában jött egy képzett rajztanárnő az iskolába. Azt mondja nekem – nagyon csinos hölgy volt…

– Ekkor 12-13 éves lehetett.
– Nem baj, akkor is láttam, hogy csinos. Mondja, hogy ad nekem anyagokat, ecsetet, szénpálcikát – arról azt se tudtam, hogy létezik –, hogy próbáljam ki. Később ő javasolta, hogy jelentkezzek Újvidékre az Iparművészeti Középiskolába grafika szakra. Fel is vettek. Egyszer, amikor már nyugdíjas volt, meglátogattam, és elvittem neki egy festményemet. Láttam, hogy a lakása tele van a képeivel, mert ő is festegetett. Mondom neki, tanárnő, hoztam egyet én is ajándékba, de látom, hogy már nincs helye a falon. Aranyos volt, azonnal rávágta, nem, nem, hagyd csak itt, lesz helye. Ő indított el, neki köszönhetem az egész pályámat.

– Zágrábban, az akadémián 1978-ban végzett. Miért volt olyan fontos, hogy utána rögtön elmenjen katonának?
– Azért jelentkeztem, hogy letudjam. Amikor megkérdezték, hogy pék vagy tengerész szeretnék-e lenni, rögtön mondtam, hogy tengerész. Akkor még élt Tito. Mi voltunk az utolsó tengerészgyalogos gárdistái.

– Szabadidejében ott is festett?
– Ott nem akartam festeni, ott katona akartam lenni. Egy ideig nem is mondtam, hogy festő vagyok. Aztán mikor kiderült, odajött hozzám egy tiszt, és megkérdezte, hogy miért nem árultam el. Adtak egy szobát, és anyagokat is hoztak. Tájképeket készítettem, amelyekbe néha belefestettem egy-egy tankot. Nekik volt fontos, mert a katonaságnál van ám kultúra szekció is. Később a Brijuni-szigetekre kerültem, ahol Tito rezidenciája volt. Kaptam egy műtermet, ahol mozaikokat is készítettünk. Úgy volt, hogy Tito bejön a műtermünkbe, de nem jött, beteg lett, le kellett vágni a fél lábát. Az adjutánsa viszont meglátogatott, aki egy élő lexikon volt. Mindenkit név szerint ismert a zágrábi akadémiáról, a mesteremet, Nikola Reis­nert is. Miután leszereltem, értesítést küldtek Belgrádból, hogy a jugoszláv hadseregben szolgáló képzőművészek kiállításán díjat nyertem a mozaikommal. Lemezre volt kirakva, biztos nyomott két mázsát. Hogy hogy vitték oda…?

– Nyolc évig egy müncheni galériának dolgozott, ahol jól megfizették. Ha sok pénzt keresett, miért hagyta ott?
– A sok pénz keresése az nem csak úgy magától jön, az jár valamivel.

– Megalkuvással?
– Művészi értelemben nem. A galeristával volt gondom. Nagyon jó üzletember, minden második évben rendezett nekem önálló kiállítást, és mire kiértem Münchenbe, a képek alatt már piros pontok voltak, ami azt jelenti, hogy azokat eladta. Emberileg akadt vele problémám.

– Szabad művész 1982 óta. Azóta csak a festészetből él?
– Igen, szerényen. Festem a képeimet, és ha kérik, portrékat készítek.

– Ahogy a kiállításon is látható, az egyik legjellegzetesebb motívuma a bicikli. Tudja, hogy hányszor festette le eddig?
– Biztos, hogy több százszor. Hároméves koromtól biciklizem. Egy barátommal évekig mindennap reggel hattól az erdőben tekertünk. A műtermemben is áll egy bicikli. Különféle szögekből nézem, és már festeni is akarom. Nálam az ff-szindróma működik. Ez azt jelenti: fejben festés. Huszonnégy órán keresztül! Vannak visszatérő motívumaim, amelyeket egy életen át tudnék rajzolni. Egyszer egy évig fenyőket, régebben háztetőket festettem. A szabadkai szecessziót többször belekomponáltam a képeimbe. Mindjárt az akadémia után a Városháza harmadik emeletén megörököltem Sáfrány Imre festő műtermét. Tizenhárom évig, amíg át nem jöttem Magyarországra, onnan néztem a háztetőket. Mostanában jegenyefákat festek, azokból is hoztam ide. Simontornya és Cece között láttam meg a jegenyesort. Épp Szabadkáról jöttem, félreálltam, és lefényképeztem. Ott áll a fotó az asztalomon Lókúton. Ha rápillantok, mindig azt érzem, hogy megint szeretném lefesteni, újra és újra.

– Festés közben is gondolkodik?
– Miután átvettem a diplomámat Zágrábban, visszaköltöztem a szüleimhez Szabadkára. Egy nap gumicsizmában, görbe bottal, sántítva beállított hozzám egy idős festő, aki kútásóként kereste a kenyerét. Expresszív dolgokat festett, jó festő volt. Hallotta, hogy van egy fiatalember, aki az akadémián végzett, és látni akarta. Belépett a szobámba, amely tele volt akvarellekkel, szénrajzokkal. Körbenézett, és ő is ugyanezt a kérdést tette fel. Vissza kellett forgatnom a filmet, aztán mondtam neki, hogy nem, nem gondolkozom, csak festek. Az jó, azt mondja, az a jó. Szerintem is. Festés közben az ember nincs a műteremben, benne van a képben, másik dimenzióba kerül.

Névjegy Szajkó István 1955-ben született a szerbiai Csonoplyán. 23 évesen diplomázott a zágrábi Képzőművészeti Akadémia festő szakán. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt ­Euró­pában. Sirbik Attila Színes por címmel írt könyvet róla.

Borítókép: Szajkó István (Fotó: Mirkó István)