Balatonfüreden járva első utam mindig a tópartra vezet, a Tagore sétányra. Olyan jó itt felidézni azt a már rég elsüllyedt világot, amelyben igazán otthon érezném magamat. Emlékezetem vetítővásznán ilyenkor megjelenik a parton Szentgyörgyi Horváth Anna kisasszony, andalogva, napernyőjét forgatva, komornája kíséretében – odébb, a színházban épp új darabjukat kezdik próbálni a teátristák. Egy későbbi lélekmozisnitt „kistotálján” Wesselényi báró ballag, fölöttébb illedelmes fürdődresszben – pár bemelegítő karmozgást végezve – a móló felé, idő telve meg már a híres indiai költőt, a Nobel-díjas Tagorét látom, amint hálája jeléül emlékfát ültet…
Fák, emléktáblák és szobrok sorjáznak a sétányon,
köztük a keletjáró székelyé, Csoma Sándoré, akit Tagore hazájába is elvezetett tudásszomjból fakadó nemes kalandozási vágya. Mindezek az engem Füredre visszaröpítő gondolatok Nagyenyeden jutottak nemrég az eszembe, Kőrösi Csoma Sándor fái alatt, a híres és idén éppen négyszáz éves kollégium udvarán.
