időjárás 27°C Mária 2022. augusztus 15.
logo

Watergate leckéi

Szőcs László
2022.06.14. 08:40
Watergate leckéi

A történelemkönyvekben kevéssé szerepel, de Richard Nixon igen népszerű elnök volt. 1972-es újraválasztásakor óriási fölénnyel utasította maga mögé demokrata párti ellenfelét, ­George McGovernt, és azóta sem fordult elő, hogy bármely amerikai elnökjelölt megszerezze a leadott voksok hatvan százalékát. Nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként a legnagyobb ma is élő (99 éves) republikánus, Henry Kissinger volt a jobbkeze, aki nemcsak Nixont, de az egész nyugati világot igyekezett átvezetni a hidegháború viharain.

Ezt a nimbuszt rombolta le a napokban ötven éve kirobbant Watergate-botrány. Az egykori főszereplők közül természetesen sokan meghaltak már – köztük Nixon és a „mély torokként” elhíresült, a sajtót a részletekről névtelenségbe burkolózva tájékoztató egykori FBI-igazgatóhelyettes, Mark Felt –, de vannak még élők. Így John Dean, Nixon jogtanácsosa, aki szembefordult az elnökkel: vádalkuval kitálalt, így olcsón megúszta. Jogi praxisától persze megfosztották, de befektetési bankárként, valamint keresett szerzőként és előadóként roadshow-zva megtalálta utóbb a számítását. Dean most ott ül Jim Acostával, a CNN sztárriporterével egy műsorban, és arról beszél:

jól meg kell tanulni Watergate leckéit, a demokráciára nagyon kell vigyázni.

Hogy kivel szemben? Nyilván nem Nixonnal szemben, aki csaknem haminc éve halott. Természetesen Donald Trump ellenében.

Ezen nincs mit csodálkozni: a Watergate-botrány demokrata párti narratíva. Republikánus elnök kényszerült miatta lemondásra, az amerikai történelemben egyedüliként. Republikánusok ütötték meg a bokájukat, és a ma is a demokratákkal szimpatizáló The Washington Post fiatal munkatársai, Carl Bernstein és Bob Woodward váltak cikksorozatukkal a világ legismertebb újságírói­vá. (A nyolcvan felé közeledve, de ma is élnek, különösen Woodward maradt termékeny szerző.) 1972 júniusában a Demokrata Párt washingtoni kampányközpontjába törtek be – majd buktak gyorsan le – olyan emberek, akiket két év múlva egyértelmű összefüggésbe hoztak Nixonnal. Az ilyen összefüggést nevezi az amerikai sajtónyelv füstölgő pisztolynak: tettenéréskor egyértelműen utal az elkövetőre. A füstölgő pisztolyt a hangszalagok szolgáltatták, amelyek a Fehér Ház munkamegbeszéléseit rögzítették. Nixon és kabinetfőnöke, H. R. Haldeman beszélgetéséből kiderül, az elnök tudott a Watergate-komplexumba való betörésről.

Vörös vonal

Az ázsiai­ országok gazdasági együttműködése egyértelműen Peking ellen irányul.

Nem világos, pontosan miért is hatoltak be az ezzel megbízottak a demokraták irodáiba — ráadásul teljesen feleslegesen, hiszen Nixon később fölényes győzelmet arat. Peranyagok alapján azt valószínűsítik, a demokraták és a kommunista Kuba közötti pénzügyi összejátszásról szólhattak volna a republikánusok számára legérdekesebb információk. Két év izzasztó eljárás után Nixon – akinek sajtótitkára eleinte harmadrangú betörési kísérletnek nevezte a történteket – teljesen sarokba szorult, és magára maradva számolhatott azzal, hogy szinte biztosan felmentik a hivatalából. Ezért a kevésbé megalázó lemondást választotta: 1974. augusztus 8-án hazarepült Kaliforniába. Utóda a már alelnöknek is botcsinálta Gerald Ford lett, aki mentesítette Nixont a jogkövetkezmények alól, de az 1976-os elnökválasztást nem élte túl politikailag.

A Watergate épületkomplexum nagyjából ma is úgy fest Washingtonban, a Potomac folyó mellett, mint fél évszázaddal ezelőtt. Elnevezése az ókori Jeruzsálem Vízi-kapujára utal, de a mai közbeszédben túlnőtt ennek jelentőségén. A „gate” képzőt világszerte használják az aktuális politikai botrányok megnevezésére; ez történt Magyarországon is, amikor 1990-ben kirobbant a Dunagate néven ismertté vált lehallgatási ügy. A Watergate-botrány mindenütt óvatosságra int politikusokat, valamint arra: ne becsüljék alá a sajtót, a szívós oknyomozókat! Az amerikai elnököket pedig különösen figyelmezteti a közjogi felelősségre vonás, az impeachment erejére.

Annak ellenére is, hogy még soha nem buktattak meg elnököt ily módon, Bill Clinton és Donald Trump is túlélte az ellene indított eljárást. A botrány példát statuált azzal kapcsolatban, hogy az igazságszolgáltatás milyen messzire mehet el hivatalban lévő elnökkel szemben.

(Nixon akkor kapta a politikai kegyelemdöfést, amikor a bíró bekérte az összes és cenzúrázatlan hanganyagot. A Fehér Ház ezt a végrehajtó hatalmat megillető privilégiumra, valamint nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva próbálta magakadályozni, de sikertelenül.)

Watergate évfordulóján megkerülhetetlenek az aktuálpolitikai felhangok, így arra a párhuzamra is gyakran utalnak, hogy – igaz, alacsony hőfokon – zajlik most is egy házbizottsági eljárás Trumpnak a Capitolium 2021. január 6-i ostromában játszott szerepével kapcsolatban. Ennek az a célja, hogy hiteltelenítse az exelnököt, aki a 2024-es elnökválasztásra is jelöltetheti magát, továbbá elbizonytalanítsa a republikánusok több tízmilliós szavazótáborát, akár már az idén novemberi kongresszusi választások előtt. A „kiugrott” John Deanhez hasonlatos figura például Alexander Vindman, aki a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsának Európáért felelős igazgatójaként vallott Trump ellen. (Nem a Capitolium ostroma, hanem Ukrajna ügyében. Magyar vonatkozású érdekessége ennek, hogy Vindman ügyvédje, David Pressman lesz a következő amerikai nagykövet Budapesten.)

Mindamellett az is Watergate leckéi közé tartozik – hiszen Watergate ugyan párját ritkító banánhéj, de nem ideológiai kérdés –, hogy a politikai inga lengőmozgása megmarad. A Fordot a Fehér Házban követő Jimmy Carter rossz elnöknek bizonyult, az 1980-as választáson elsöpörte Ronald Reagan és a konzervatív forradalom. A republikánusok sebei begyógyultak. A többi már történelem: Amerika megnyerte, a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút.
A sztori magas labda az amerikai tömeg­kultúrának. Az elnök embereiben (1976) nem kisebb színészek, mint Dustin Hoffman és Robert Redford játsszák a Bernstein–Wood-ward-­párost. ­Oliver Stone Nixonja (1995) pedig ­Anthony ­Hopkins a címszerepben nyújtott alakítása nyomán feledhetetlen. Kár, hogy Shakes­peare nem érte meg a Watergate-et – a vívódó, egyre inkább magára maradó, majd mentegetőző elnök királydrámához is jó szüzsét szolgáltatott volna.

Borítókép: Virágzó cseresznyefa Washingtonban a Potomac folyó ártéri holtágának partján – a kép illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Michael Reynolds)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.