időjárás 29°C Pál 2022. június 30.
logo
REZEDA KÁZMÉR UTAZÁSAI

A tonhalkonzerv apoteózisa

2022.06.22. 14:00 2022.06.22. 14:30
A tonhalkonzerv apoteózisa

Nyilván szeretnek enni, akik igazán jól főznek… – gondolta Rezeda Kázmér, majd mindjárt össze­számolt fejben legalább kilencvenhét (és fél) kivételt, s ezek csak az ismerősei voltak. (Az a fél soha nem szeretett enni. Aztán megtanult előbb főzőcskézni, utóbb főzni – mindig ez a sorrend zseniális amatőrök esetében! –, s mire készen állt, az orvosok eltiltották az evéstől.)
– Állítólag a kivétel erősíti a szabályt – tette hozzá Rezeda Kázmér –, de mi van a szabállyal akkor, amikor lényegesen több a kivétel, mint a szabályos?
Nem találta meg a választ erre a kérdésre, s mire rádöbbent, hogy nem találja a választ, arra is rádöbbent, hogy nem is érdekli. Ezt követően összeszedegette a hozzávalókat. Nagyon szerette összeszedegetni a hozzávalókat.

Súgógép

Zajlanak az érettségik, a vizsgaidőszak, és hamarosan jönnek a záróvizsgák.

– A hozzávalók akkurátus összeszedegetése fél siker – közölte önmagával a szentenciát, s valóban.
Ezt az étket Zsófiától tanulta. Zsófia asszony volt, férje Zsolt, lehet, hogy sok Babitsot olvastak mindketten, és beleszerettek az alliterációkba, nem lehet ezt ma már pontosan tudni. Amit viszont pontosan lehetett tudni, hogy Zsófia és Zsolt egy szép napon kiköltöztek Horvátországba, Zadar alá, közvetlenül a tengerpartra, ott éldegéltek, s Rezeda Kázmér elég sokat időzött náluk, együtt asszonyával, Rezedáné született Bel-Szegedi Matula Andreá­val, továbbá a veszprémi könyvesékkel, s jól volt ez így. Ugyanis tengerpartokon időzni eléggé megfelelő időtöltés, különösen Rezeda-féle időutazóknak és gyógyíthatatlan romantikusoknak, akik nem tudnak szakítani azon rögeszméjükkel, miszerint az élet nem harminc másodperces semmikből tevődik össze, vagyis az élet nem csupa semmitmondó jelenidejűség.
Mivel rohamosan közeledett a világ a falanszter felé, ahol ezek a gyógyíthatatlanok majd széklábat fognak faragni, a tengerpartokon tartózkodás némi haladékot jelentett. Hát ezért.
Na most Zsófia asszony nem szeretett enni. Halfélét egészen bizonyosan nem, sehogyan sem, mondhatnánk, ha konkrétak szeretnénk lenni, hogy Zsófia asszony rühellé a halféléket, legyen szó édesvízi vagy tengeri halakról, dundi potykákról vagy szigorú arcú harcsákról, esetleg tengerből kivett friss durbincsokról, netán sügérfélékről, esetleg Szent Péter-halról, avagy polipról, kagylóról, tonhalról, cápáról, bálnáról, narválról, dugongról vagy szirénről – bár Rezeda Kázmér nem volt egészen biztos abban, hogy a szirén halféle, ám abban igen, ha esetleg mégis összefut egyszer eggyel, árbóchoz kötteti magát, és nem tömi be a fülét viasszal, ugyanis Európa egyik alappillére mégiscsak az efféle halált megvető kíváncsiság.
De ha visszatérünk a szigorú realitáshoz, leszögezhetjük, hogy Zsófia asszony nem evett halat, semmilyet se; se olyat, amelyet az Úr jókedvé­ben, se olyat, amelyet haragjában, se olyat, amelyet viccből, sem pedig olyat, melyet esetleg kissé kapatosan teremtett.
Viszont Rezeda Kázmér soha, egész kalandos, fordulatos, utazásokkal és hangulatokkal teli életében nem evett olyan kitűnően elkészített halféléket, mint Zsófia asszony asztalánál, odalent Zadar alatt, a tengerparton (ami, mint tudjuk, minekünk nem volt sohasem, legalábbis az ostoba kivagyiak és soha semmit jól nem tudók szerint). Teljesen mindegy volt, hogy Zsófia asszony sütötte, rántotta, főzte, posírozta, netán marinírozta azt a halat – az a hal tökéletes volt és felséges. Ha a nagy Levin esetleg mégis feltámadna, és kedve szottyanna egy marinírozott halszeletre Turbigo módra, kétfelé vágott tojással, kevés vörösborral párolva, egészen biztosan rátalálna Zsófia asszony tengerparti konyhájára, ahol Zsófia asszony el is készítené neki, a nagy Levin pedig igazi könnyeket sírna, és így kiáltana fel: „Hagyjatok főzni, és én megjavítom az emberiséget!” És minden bizonnyal hagynák…
Ám hagyjuk magunk mögött egy pillanatra nagy Levint, és szögezzük le azt is, hogy Zsófia asszony még az emberiség egyik legnagyobb bűnéből is képes volt csodát és fölségeset alkotni.
Ezen a ponton pedig felvetődik, vajon mi az emberiség egyik legnagyobb bűne? Na most, itt igen nagy a választék, tessék csak a huszadik századra gondolni, na ugye. Ha pedig kizárólag az étkekre szűkítjük a kört, hát ott is találunk éppen eleget.
Ott van például a paradicsomleves, betűtésztával és sok kristálycukorral, a la iskolai menza 1969; avagy a Hitler-szalonna, a la ugyanaz. De visszatérhetünk a nagy Levinhez is, aki szerint az alantas, maradék kenyérdarabokat zsákba kötni, a kamrában megszárítani, majd ebből holmi morzsolással prézlit készíteni, nos, a legnagyobb kispolgári gazságok egyike. Ugyanis a tökéletes prézli kizárólag friss péksüteményből készülhet, méghozzá úgy, hogy nevezett friss péksüteményt mindenféle zsiradék nélkül, nyílt lángon teljesen átsütjük, gyönyörű aranybarnára, majd akkurátusan lereszeljük. Mi tagadás, ebben is lehet valami.
És mindezeken túl van még egy bűn. A tonhalkonzerv.

Dobókocka

Az Európai Atomenergia-közösség idei nukleáris innovációs díjazottjai ­között szerepel a budapesti kutatócsoport.

– Aki evett már a Húsvét-sziget (Rapa Nui) vizeiből frissen kifogott, sárga vagy kék úszójú tonhalat, vastagra szelve, csepp olíván, leheletnyi sóval, pár csepp citrommal kisütve, tudja, miről beszélek… – idézte fel vonatkozó emlékeit Rezeda Kázmér, és valóban. Az a tonhal. Istenek eledele. Ugyanaz konzervdobozba zárva, sós lében vagy olajban, nos, az olyan, mint a műanyag Szűz Mária, amely ráadásul elemről táplálva még világít is, lehetőleg váltakozó fénnyel.
Ám Zsófia asszony tudott kezdeni valamit azzal a tonhalkonzervvel is, és Rezeda Kázmér, mikor először kóstolta, egészen hasonlatos lett nagy Levinhez, már ami az igazi könnyekkel sírást illeti.
Arról van szó, hogy veszünk egy tonhalkonzervet, de nem azt a kicsikét, hanem azt az öblöset, nagyot, lehetőség szerint a sós lében ázót. Tartalmát rozsdamentes acéltálba borítjuk. Fogunk három-öt ecetes uborkát, apróra vágjuk, hozzáadjuk. Egy evőkanál kapribogyó következik, azt is rávetjük. Ezt követi négy kocka tejszínes sajt, például Medve, s az is a tálba kerül. Mustár, majonéz ízlés szerint, s persze só, kicsike bors, de nem ám őrölt, hanem friss, és lehetőleg színes. Majd egy főtt tojás. Egy fél citrom leve. Legfeljebb fél deci száraz fehérbor, de nem ám valami lőre, hanem például tokaji hárslevelű, Barta Karcsi pincéjéből. Csomag friss, nem fonnyadt zöldpetrezselyem, apróra vágva. S amikor a halom készen áll, egy botmixerrel az egészet összeturmixoljuk, egyenletesre, krémesre, mialatt nagyon ügyelünk, nehogy a közelünkbe kerüljenek bizonyos politikusnak látszó egyedek, és kiragadják kezünkből a botmixert. Friss és kiváló minőségű kenyeret tökéletesre pirítunk hozzá. Arra halmozzuk, gazdagon.
Felebarátaim… Ebből olyan, de olyan vacsora kerekedik, hogy arra nincsenek szavak. Nos hát, ezt tudja kihozni Zsófia asszony a bűnből.
Odalent, a tengerparton, alkonyatban ezt harapni, s hozzá valamiféle jobb furmintot, hárslevelűt, sauvignon blanc-t kortyintani olyan egészen, mintha nem lenne teljesen mindegy, mintha lenne még remény, mintha mégsem lennénk a pillanat börtönébe zárva.
Rezeda Kázmér elkezdte akkurátusan összeszedegetni a hozzávalókat.
Mert ez idehaza is jó ám, Budán, s megkockáztatom, talán még Pesten is. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza