– Beszélhetünk magyarul?
– Nem, mert már elmúltam hetvenéves, amikor Magyarországra költöztem, és úgy gondoltam, nem lenne annyi időm, hogy tökéletesen elsajátítsam a nyelvet.
– Mikor hallott először Magyarországról?
– Tizennégy évesen 1956-ban. Rajongtam a fiatal szabadságharcosokért, akik közül néhány velem egyidős volt. Akkoriban kezdtem érdeklődni a politika iránt. 1971-ben jöttem először Magyarországra, s láttam, hogy igaz az ironikus mondás, valóban ez volt „a legvidámabb barakk”. Innen Prágába utaztam, amely akkor az egyik legkeserűbb hely volt, aztán Kelet-Németországba, amely még boldogtalanabbnak tűnt. Legközelebb 1989 decemberében, karácsony előtt érkeztem ide egy hétre, amikor már véget ért a kommunizmus. A következő években sűrűbben jöttem, mert 1996-ban megalapítottam a New Atlantic Initiative (NAI) nevű szervezetet, amelynek az volt a célja – és sikerült is –, hogy segítse a volt szocialista országok csatlakozását a NATO-ba, valamint az EU-ba. 2008 és 2011 között Prágában dolgoztam a Szabad Európa Rádiónak, s mivel szerettem Magyarországot, és közel voltam, sok időt töltöttem itt. Miután meghívást kaptam, hogy dolgozzak a Hungarian Review-nál (Magyar Szemle), boldogan éltem a lehetőséggel.
– Milyen családban nőtt fel, hogyan lett önből újságíró?
– Senki sem kényszerített rá. Politikailag mindig aktív voltam, az első állásom is egy, a Konzervatív Párt által működtetett kisebb egyetemen volt, ahol a fiatalok politikai oktatását konferenciákkal és beszélgetésekkel segítették. Négy évig jártam oda, és mindenkit megismertem a pártból. Abban az időben még politikai ambíciókat is tápláltam. Aztán hosszú betegség miatt egy évig olvasással és írással ütöttem el az időt. Közben a cikkeimet elküldtem újságoknak, végül a Daily Telegraphnál újságírói állást kaptam. Miközben az újságnak dolgoztam, az emberek egyre inkább megismertek, s egy nap az ír televízió egyik munkatársa megkérdezte, hogy nem lennék-e a londoni tudósítójuk. Dehogynem! Az ott eltöltött két év alatt rengeteget tanultam. Szerettem az újságírói munkát és az életformát is. Aztán kitűnő állást ajánlottak: parlamenti szkeccsíró lettem, amely egyedülálló angol újságírói stílus, kicsit hasonlít a színházi kritikusi munkához.
A parlamenti eseményekről úgy kell írni, mintha egy színdarab kritikája lenne. Az olvasók ezeket sokkal jobban szerették, mint azokat a tudósításokat, amelyek csak leírták, hogy tegnap mit mondott a miniszterelnök. Színesen kellett írnom, és az írásokat humorral és élettel kellett megtöltenem. Volt néhány barátom a konzervatív pártból, de abban az időben sok újat is szereztem, mert tudták, nem mindegy, hogy mit írok róluk. Mindenki csak pozitív véleményt akart olvasni magáról!