– Beszélhetünk magyarul?
– Nem, mert már elmúltam hetvenéves, amikor Magyarországra költöztem, és úgy gondoltam, nem lenne annyi időm, hogy tökéletesen elsajátítsam a nyelvet.
– Mikor hallott először Magyarországról?
– Tizennégy évesen 1956-ban. Rajongtam a fiatal szabadságharcosokért, akik közül néhány velem egyidős volt. Akkoriban kezdtem érdeklődni a politika iránt. 1971-ben jöttem először Magyarországra, s láttam, hogy igaz az ironikus mondás, valóban ez volt „a legvidámabb barakk”. Innen Prágába utaztam, amely akkor az egyik legkeserűbb hely volt, aztán Kelet-Németországba, amely még boldogtalanabbnak tűnt. Legközelebb 1989 decemberében, karácsony előtt érkeztem ide egy hétre, amikor már véget ért a kommunizmus. A következő években sűrűbben jöttem, mert 1996-ban megalapítottam a New Atlantic Initiative (NAI) nevű szervezetet, amelynek az volt a célja – és sikerült is –, hogy segítse a volt szocialista országok csatlakozását a NATO-ba, valamint az EU-ba. 2008 és 2011 között Prágában dolgoztam a Szabad Európa Rádiónak, s mivel szerettem Magyarországot, és közel voltam, sok időt töltöttem itt. Miután meghívást kaptam, hogy dolgozzak a Hungarian Review-nál (Magyar Szemle), boldogan éltem a lehetőséggel.
– Milyen családban nőtt fel, hogyan lett önből újságíró?
– Senki sem kényszerített rá. Politikailag mindig aktív voltam, az első állásom is egy, a Konzervatív Párt által működtetett kisebb egyetemen volt, ahol a fiatalok politikai oktatását konferenciákkal és beszélgetésekkel segítették. Négy évig jártam oda, és mindenkit megismertem a pártból. Abban az időben még politikai ambíciókat is tápláltam. Aztán hosszú betegség miatt egy évig olvasással és írással ütöttem el az időt. Közben a cikkeimet elküldtem újságoknak, végül a Daily Telegraphnál újságírói állást kaptam. Miközben az újságnak dolgoztam, az emberek egyre inkább megismertek, s egy nap az ír televízió egyik munkatársa megkérdezte, hogy nem lennék-e a londoni tudósítójuk. Dehogynem! Az ott eltöltött két év alatt rengeteget tanultam. Szerettem az újságírói munkát és az életformát is. Aztán kitűnő állást ajánlottak: parlamenti szkeccsíró lettem, amely egyedülálló angol újságírói stílus, kicsit hasonlít a színházi kritikusi munkához.
A parlamenti eseményekről úgy kell írni, mintha egy színdarab kritikája lenne. Az olvasók ezeket sokkal jobban szerették, mint azokat a tudósításokat, amelyek csak leírták, hogy tegnap mit mondott a miniszterelnök. Színesen kellett írnom, és az írásokat humorral és élettel kellett megtöltenem. Volt néhány barátom a konzervatív pártból, de abban az időben sok újat is szereztem, mert tudták, nem mindegy, hogy mit írok róluk. Mindenki csak pozitív véleményt akart olvasni magáról!
– Hogy lett a szkeccsíróból Margaret Thatcher tanácsadója?
– Miután 1974-ben Edward Heath elvesztette a választást, mindenki azt találgatta, ki lesz a Konzervatív Párt következő vezetője. Mi úgy gondoltuk, hogy Sir Keith Joseph, Thatcher közeli barátja. Egy barátommal megemlítettük neki, hogy szüksége lesz valakire, aki reprezentálja a sajtóban, egy szóvivőre, akihez az újságírók fordulhatnak. Sir Joseph elhívott az irodájába, hogy erről részletesebben beszéljük. Másnap elmentünk hozzá, épp a kávénkat iszogattuk, amikor belépett a szobába Margaret Thatcher. Bemutatkozott: „Uraim, én vagyok a kampánymenedzser. Mit tehetek önökért?” Neki is elmondtuk az elképzelésünket, és Thatcher egyetértett velünk. „Szeretnék ezt a munkát önök elvégezni?” – kérdezte. „Nem, mert mi újságírók vagyunk” – mondtuk. Néhány héttel később Sir Joseph tartott egy beszédet, amely miatt nagyon sok támadás érte. Utána nem sokkal bejelentette, hogy úgy érzi, ő nem alkalmas vezetőnek, ezért visszalép. „De ne aggódjatok – tette hozzá –, Mrs. Thatcher, aki lenyűgöző személyiség, átveszi a helyemet.” Thatcher 1979-ben győzelemre vezette a pártot. Így ismertem meg, majd évekig tudósítottam arról, hogy mi történt a parlamentben. Thatcher azt is elviselte, ha kritizáltam, tudta, az a munkám, hogy leírjam az igazat. Akkor sem sértődött meg, ha ellentmondtak neki. Emlékszem, amikor másodszorra találkoztam vele, ebéd közben volt köztünk egy nagy vita. Oktatási kérdésekről beszéltünk. A társaságban én voltam az egyetlen konzervatív újságíró, és az egyetlen, aki nem értett vele egyet. Miután Thatcher elment, a többiek megjegyezték: „A te munkád itt valószínűleg véget ért.” De nem, épp a vita miatt nagyot nőttem a szemében. 1986-ban írtam egy cikket, amelyet Thatcher is olvasott, és szólt az asszisztensének, hogy vegyen rá, hogy dolgozzak neki. Szüksége volt valakire, aki a beszédeit írja. Elvállaltam a munkát. Jól tudtunk együtt dolgozni, mert a gondolkodása közel állt az enyémhez, és az elképzeléseink fedésben voltak. A tanácsadója lettem a Downing Streeten. Többen írtuk a szövegeit, és részt vettem a kétkötetes memoárjának megírásában is.
– Azért jött Magyarországra, hogy megalapítsa a Danube Institute-ot, vagy miután megérkezett, jött az ötlet?
– A Batthyány Lajos Alapítvány meghívására érkeztem ide. Akkoriban Prágában dolgoztam, és amikor megemlítettem a lehetőséget a feleségemnek, ő még nagyobb örömmel fogadta, mint én, mert nagyon szereti Magyarországot. Melissa nem élvezte annyira az életet Prágában, a magyarok viszont hamar elnyerték a szívét. Az intézet alapítását Gerald Frost – aki szintén Thatcher mellett dolgozott – és én kezdeményeztük, magyar oldalról Kodolányi Gyula segített minket. Frosttal mindig kiálltunk a klasszikus közgazdasági liberalizmus, a társadalmi konzervativizmus és a külpolitikai atlanticizmus mellett. A folyamatosan változó világban a konzervatív, nemzeti értékeket és gondolkodást képviseljük. A célunk az, hogy nemzetközi szinten is biztosítsuk az összeköttetést a hasonlóan gondolkodó tudósok, politikusok, közélet iránt érdeklődők felé, és közösen vitassuk meg a problémákat. Az intézetben kutatásokat végzünk, és elemzéseket is készítünk. Az a kép, amelyet a külföldi média rajzol Magyarországról, teljesen hamis. Nem hiszem, hogy létezik tökéletes ország, de ez a kormány nem olyan, mint ahogy a baloldali média beállítja. Mi azért vagyunk itt, hogy olyan témákat vessünk fel, amelyek sokak számára fontosak, és a világnak valós képet adjunk Magyarországról.
– Együtt dolgozik a feleségével, Melissa O’Sullivannel. Hogyan osztják meg a munkát?
– Melissa az ügyvezető igazgatóhelyettes.
Ő szervezi a konferenciákat és a rendezvényeket, patronálja a tudomány és közélet iránt érdeklődő fiatalokat, valamint tartja a kapcsolatot az előadóinkkal és a nemzetközi szervezetekkel.
– A Magyarország Barátai Közösség tagjaként milyen feladatokat lát el?
– Melissával aktívan részt veszünk a találkozókon, én vendégként beszédet is mondtam. A tagok kiváló emberek, akik magyar háttérrel rendelkeznek. A külföldön élő magyar diaszpóra tagjai évente egyszer hazatérnek, hogy beszámoljanak arról, mit tapasztaltak a lakóhelyükön a magyarsággal kapcsolatban, javaslatokat tesznek, véleményt cserélnek. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha nem lenne a magyar diaszpóra, nagyon kevés ellenreakciót tapasztalnánk a külföldi média által vetített hamis képek kapcsán. A tagok mindent megtesznek, hogy a magyarok jó hírét költsék a világban. Az ország számíthat a lojalitásukra.
– Az angol királynőtől a Brit Birodalom Rendje parancsnoki tagozatának kitüntetését vehette át. Mit érzett, amikor három évvel ezelőtt „hazánk érdekében végzett munkássága elismeréseként” a Magyar Érdemrend Középkeresztjét kapta meg?
– Nagyon meghatódtam, mert visszaemlékeztem arra az időre, amikor tizennégy évesen az 56-os forradalom kapcsán először figyeltem fel a magyarokra, és eszembe jutott, hogy mennyi minden történt azóta.
Névjegy John O’Sullivan 1942-ben született Liverpoolban. Számos vezető pozíciót töltött be szerkesztőként Angliában és Amerikában. Az 1980-as években Margaret Thatcher tanácsadója és beszédírója volt. Az elnök, a pápa és a miniszterelnök című könyve 2010-ben magyarul is megjelent. 2011-ig a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió ügyvezető szerkesztője volt Prágában. A Danube Institute alapító elnöke, a Hungarian Review társszerkesztője. 2020-ban jelent meg a The Woke versus the West című esszégyűjteménye. |
Borítókép: John O’Sullivan (Fotó: Kurucz Árpád)
