Ismert kommunikációs szakember hívta rá fel a figyelmet: világmárkák is internetes mémekkel játszanak rá Boris Johnson – egyelőre félig-meddig abszolvált – távozására. „BoJo” a maga nemében tényleg világszám volt, ám inkább mint jelenség, nem pedig korszakos politikus: meghökkentő húzásokra és egyre kevésbé meghökkentő füllentésekre képes színes egyéniségét a britek alighanem szívesebben idézik majd fel londoni főpolgármesterségével (2008–2016) kapcsolatban, semmint miniszterelnöksége három évét emlegetve. A mai, túlmediatizált világban üstökösként tűnhetnek fel a Johnsonhoz hasonlóan izgalmas, már megjelenésükkel is kirívó figurák, akik könnyen túltesznek riválisaikon – a felmosófej-frizurás britet gyakran állították párhuzamba a szintén excentrikus Donald Trumppal –, de az előny hátránnyá válhat: baklövéseiket, felsüléseiket, mókás jeleneteiket aztán vég nélkül ismétli a napi huszonnégy órás hírciklus, a szaporodó internetes platformok, a soha le nem merülő kijelzők.
Johnson fél évszázaddal korábbi konzervatív elődje, Edward Heath – aki 1970 és 1974 között volt a szigetország kormányfője – úgy tartotta, a jó brit miniszterelnök legfőbb ismérve, hogy emelt fővel éli túl a válságokat.
Ha ez igaz, akkor Boris Johnsont végső soron Boris Johnson ebrudalta ki a Downing Street 10.-ből. Az utóbbi harminc év brit konzervatív kormányfői közül John Majort Tony Blair „forradalma”, ha úgy tetszik, a toryk tizennyolc év kormányzás utáni kifáradása sodorta el, míg David Cameront a 2016-os brexitnépszavazás, Theresa Mayt pedig a britek uniós kilépésének mikéntje. Egyszerre meglepő is, meg nem is, hogy az amúgy ingatag Johnsont nem a brexit ingatta meg. A brit kilépés valószínűleg hosszú távon érezteti majd hatását, miközben egyelőre más banánhéjaknak – a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború hatásainak, balul elsült Downing Street-i vigadozásoknak, egy zaklatással vádolt miniszter védhetetlennek bizonyuló védelmének – volt sürgős, hogy a kormányfő lába alá kerüljenek. Bár Johnson próbálta húzni-halasztani a lemondását, az a nyár közepére elkerülhetetlenné vált, a Boris-mutatványnak egy csapásra vége szakadt.
Vannak persze, akik idáig sem jutnak el.
Emlékeznek William Hague-re, Iain Duncan Smithre, Michael Howardre? Aki igen, az a brit politika rendkívüli tudósának nevezheti magát. Ők a Blair és Gordon Brown nevével fémjelzett munkáspárti korszak tory pártvezetőiként legfeljebb őfelsége ellenzékét irányíthatták, egyesek közülük miniszteri tárcával vigasztalódhattak, a választásokat soha nem tudták megnyerni. Blair, a harmadik út – némi távlatból: a nagy baloldali illúzió – fárosza óta nem akadt brit vezető, aki évtizeden át a Downing Street lakója maradhatott, a közelmúltban rajta csak Margaret Thatcher tett túl a maga tizenegy évével. A Vaslady, aki emelt fővel, lábon hordta ki a válságokat. A Falkland-szigeteki háborút, a bénító bányászsztrájkot, a központosító európai törekvéseket, amelyeket az elsők között ismert fel és idegenkedett is tőlük, a hidegháború végjátékát és a német újraegyesítést (amitől szintén idegenkedett). Thatcher – akkoriban, házassága előtt még Margaret Roberts – „tökéletesen jó másodrangú vegyész” volt, ahogy oxfordi kollégiumában később emlékeztek rá. Másutt összpontosultak a képességei. Politikusnak lett elsőrendű, a kitartásával és azzal, hogy soha nem azt mondta, amit mások hallani akartak, ám amit mondott, azt viszont készpénznek vehették. A tökéletes ellentéte volt ebben Johnsonnak. Akad-e valaki hozzá hasonló még a mi életünkben?
