A mutatvány vége

Világmárkák is internetes mémekkel játszanak rá Boris Johnson – egyelőre félig-meddig abszolvált – távozására.

Vannak persze, akik idáig sem jutnak el.

Emlékeznek William Hague-re, Iain Duncan Smithre, Michael Howardre? Aki igen, az a brit politika rendkívüli tudósának nevezheti magát. Ők a Blair és Gordon Brown nevével fémjelzett munkáspárti korszak tory pártvezetőiként legfeljebb őfelsége ellenzékét irányíthatták, egyesek közülük miniszteri tárcával vigasztalódhattak, a választásokat soha nem tudták megnyerni. Blair, a harmadik út – némi távlatból: a nagy baloldali illúzió – fárosza óta nem akadt brit vezető, aki évtizeden át a Downing Street lakója maradhatott, a közelmúltban rajta csak Margaret Thatcher tett túl a maga tizenegy évével. A Vaslady, aki emelt fővel, lábon hordta ki a válságokat. A Falkland-szigeteki háborút, a bénító bányászsztrájkot, a központosító európai törekvéseket, amelyeket az elsők között ismert fel és idegenkedett is tőlük, a hidegháború végjátékát és a német újraegyesítést (amitől szintén idegenkedett). Thatcher – akkoriban, házassága előtt még Margaret Roberts – „tökéletesen jó másodrangú vegyész” volt, ahogy oxfordi kollégiumában később emlékeztek rá. Másutt összpontosultak a képességei. Politikusnak lett elsőrendű, a kitartásával és azzal, hogy soha nem azt mondta, amit mások hallani akartak, ám amit mondott, azt viszont készpénznek vehették. A tökéletes ellentéte volt ebben Johnsonnak. Akad-e valaki hozzá hasonló még a mi életünkben?

Érteni véljük, hogy a konszenzusra, minél több érdek egyezésére épülő német politikai rendszer miért hamuszürke vezetőket termel ki, mint Angela Merkel, akinek a magánéletéből húsz év alatt nem tudtunk meg izgalmasabb hírt, mint hogy jól süti a pitét, vagy Olaf Scholz, akiéből még ennyit sem. A konfrontatív brit politika egyetemi vitatársaságokban nevelkedett elitje azonban bővelkedhet olyanokban, akikben a konzervatívok rálelhetnek a megfelelő karizmára, spirituszra és állhatatosságra, csak meg kell találniuk és – kihasználva a Munkáspárt gyengélkedését – helyzetbe kell hozniuk őket.

Önjelöltekből nincs hiány Johnson utódlására, amely a következő hetekben válhat véglegessé.

Olyanok is bejelentkeztek, akiket akarva-akaratlanul terhel Johnson öröksége. Számít-e majd ez? Majd elválik. (Annak idején Major is Thatcher köpönyegéből bújt elő…) A tíznél is több jelentkezőnek előbb a pártelitet, majd a csaknem kétszázezres tory tagságot kell meggyőznie, hogy alkalmas az ország kormányzására. A lista menet közben is gyorsan változhat. Az aspiránsokat elnézve feltűnő volt, hogy nem ritka közöttük a nő, illetve most először dél-ázsiai (indiai–pakisztáni) bevándorló-hátterű politikusoknak is esélyük nyílt rá, hogy valamelyikük a miniszterelnök, vagy akár csak a két nagy brit párt egyikének vezetője legyen. Fiatal kora miatt akár hosszú távon is ígéretesnek tűnik Suella Braverman, a párt jobbszárnyát képviselő, buddhista vallású főügyész, aki elutasítja a politikai korrektséget, a nemcsak a baloldalon, hanem a médiában és az egyetemeken is gyökeret vert genderőrületet, és támogatja, hogy Ruandába toloncolják a Franciaországból átszökött törvénytelen bevándorlókat. A napisajtó rendszeres olvasóinak az övénél ismerősebben csenghet a nemrég lemondott pénzügyminiszter, a dúsgazdag Rishi Sunak neve. Liz Truss, a munkáspárti család sarjából tory prominenssé lett külügyminiszter, akit a Vaslady epigonjaként is emlegetnek, Ronald Reagan és Thatcher korszakának konzervativizmusa iránt táplál nosztalgiát, miközben feltűnően sokat vár a közösségi média felületeitől.

Egy igazán jó választás nemcsak a 67 milliós szigetországnak, hanem egész Európának érdeke lenne.

Akármennyire is érthető volt a brexit, London távozása mégiscsak súlyos érvágás, a britek józansága, gyakorlatias szemlélete, szuverenitásukra való kényességük, sőt humoruk nagyon is hiányzik a mai Európai Unióból. Írjuk Johnson javára: Közép-Európa rá is számíthatott szövetségesként mindezekben – nem csak ügyeletes Humor Haroldként.

Borítókép: Boris Johnson (Fotó: MTI/AP/Frank Augstein)