Rezeda Kázmér a tusványosi Malomcsárdában

Rezeda Kázmér elment Tusványosra, hogy megvitassa a világ dolgait azokkal, akikkel szerette megvitatni a világ dolgait.

Rezeda Kázmér elment Tusványosra, hogy megvitassa a világ dolgait azokkal, akikkel szerette megvitatni a világ dolgait. Nem mintha a világ dolgai szívderítők lettek volna manapság, de talán éppen ilyen zordabb időkben van szükség a megvitatásra. Bár erre természetesen nincs megcáfolhatatlan bizonyíték, ez csak afféle megérzés, homályos sejtés, mondjuk, mint a Legendre-sejtés, amely szerint n² és (n + 1)² közötti prímszám létezik bármely n ≥ 1 egész számra.
Van magyar politikus, aki nagyon otthon van a prímszámok világában, erről talán őt kellene megkérdezni. – Én ezt jelenlegi életemben már nem fogom megoldani… – töprengett Rezeda Kázmér – bár abban a nem várt esetben, amennyiben mégis létezik reinkarnáció, még van rá esélyem, csak kicsit később.
S ha a világ 1912 óta megvan e sejtés megoldása nélkül, talán ráér még annyit, ameddig újraszületek matematikazseniként. Bár az sincs kizárva, hogy Psychrolutes marcidusként fogok újjászületni, akkor viszont kisebb gondom is nagyobb lesz, mint a Legendre-sejtés… legalábbis most így gondolom. De talán kicsit elkalandoztam…
És valóban.

Úgy tűnik, Rezeda Kázmér kissé elkalandozott. Valahol ott hagyta el a dolgot, hogy talán érdemes zordabb időkben megvitatni a világ dolgait, ezért ment Tusványosra.

És megvitatták a világ dolgait. S ugyan nem jutottak előrébb egy tyúklépésnyit sem, de legalább sejtették, mi fog következni. Hiába no, ez most a sejtések ideje…
Harmadnapon aztán Rezeda Kázmérék elhatározták, hogy megebédelnek valami új helyen, mert a szállodák éttermeit már kívülről ismerték, álmukból felkeltve is fújták, hol mit lehet enni. Ajánlottak is nekik egy jó helyet, a Malomcsárdát. Elindultak. Kocsmándi Mateusz és Muciusz Luciusz kísérték el az ebédre Rezeda­ Kázmért, utóbbi nem keverendő össze Mucius ­Scaevolával, lévén Muciusz Luciusz hölgy, és megvolt mindkét keze.
Na most az volt a helyzet, hogy a Malomcsárda tulajdonosa egészen új típusú reklámstratégiát, know-how-t vitt. Ennek az volt a lényege, hogy egyáltalán semmi, de semmi ne utaljon arra, hogy az ő Malomcsárdája létezik. Nem volt fényreklám, reklámtábla, molinó, megállítótábla, cégér, de még egy nyomorult felirat se, sehol. Nyilván az volt a stratégia lényege, hogy aki ezek után is odatalál, az nagyon ott akar lenni, s ha nagyon ott akar lenni, akkor nagyon szeretne enni és inni. És nem volt ez egy rossz stratégia.

Rezeda Kázmér, Kocsmándi Mateusz, valamint Muciusz Luciusz nekivágtak. Semmiképpen nem állíthatjuk, hogy Tusnádfürdő nagyobb lenne, mint például New York vagy Sao Paulo, de még Sanghaj méreteivel sem rendelkezett, sem kiterjedésben, sem pedig lélekszámban, bár az egy főre eső medvék számát tekintve Tusnádfürdő megalázóan utasította maga mögé a felsorolt metropoliszokat.

 Mindezt csak azért fontos megjegyezni, mivel a három éhes ember úgy gondolta, a cím ismeretében eligazító instrumentumok hiányában is hamar meglelik majd a helyet.
Ebben tévedtek. Háromszor mentek végig a megadott utcán, s háromszor jutottak ugyanoda: a susnyásba. Muciusz Luciusz harmadszorra kiszállt az autóból, mondván, megnézi, talán ott a csárda, a susnyáson túl. De nem volt ott. Mikor visszajött, ártatlan női lélekkel megkérdezte, ha kiabált volna, hogy jön egy medve, ugye a két erős férfi megmentette volna? Erre Kocsmándi Mateusz azt válaszolta, inkább nagy gázzal elhajtottak volna, nehogy a medve összekaristolja az autó fényezését. Ezen aztán jót nevettek, és Rezeda Kázmérnak eszébe jutott egy tréfa is, ez:
Augusztusi, gyönyörűséges este, egy férfi üldögél kint a teraszán, amikor egyszer csak hopp! Az ölébe plottyan egy rút béka. A béka így szólt:
– Szép ifjú herceg! Elvarázsolt királykisasszony vagyok, csókolj meg, visszaváltozom nyomban, s a tiéd leszek!
Az ember óvatosan lenyúl a széke mellé, majd hirtelen ráborít egy dunsztosüveget a békára, s tenyerével elzárja az üveg száját. A béka kétségbeesetten kiabál kifelé a dunsztból:
– Szép hercegem, nem hallottad, amit mondtam? Elvarázsolt királykisasszony vagyok, csókolj meg, és a tiéd leszek!
Mire az ember:
– Bolond vagy… hát nő van ezer, de beszélő béka!!??
És akkor ezen is nevettek. És akkor egyszer csak ott álltak a Malomcsárda előtt. Rezeda Kázmér vette észre egy ház oldalán a régi vízimalom fából készült kerekét, és fantasztikus absztrakciós készségről és logikáról tanúbizonyságot téve azt feltételezte, hogy a Malomcsárda és a régi vízimalom korrelál egymással. 

Bár igazán nem csodálkozott volna, ha a régi vízimalomban a Szélmalom csárda van, s a Malomcsárda a régi borbélyüzletben található, hiszen Székelyföldön voltak, de mindent feltett egy lapra.

És nyert!
Igaz, amikor bekanyarodtak a ház elé, még mindig semmi, de semmi nem utalt arra, hogy ott esetleg egy csárda, egy fogadó, egy étterem vagy legalább egy nyomorult kifőzde üzemel, de mikor megkerülték a csöndes, kihalt épületet, hátul egyszer csak feltárult maga az étterem, mint egy asylum. A megfáradt vándorok betértek. Hátsó vagy belső udvar, körben fedett szín, középen régi kút, muskátlival díszítve.
– Tudom, hihetetlen, de sokan ültek ott… – emlékezett vissza Rezeda Kázmér képességei teljes birtokában.
A vándorok beültek, és egyszer csak, nem túl hirtelen, de éppen jó ütemben odalépett hozzájuk egy ember, szemmel láthatóan a pincér s egyben a tulaj. Inkább huncut, mintsem széles mosollyal érdeklődött, innának-e valamit.
Innának…
Lett kérve fröccs – víz van elég! – mondta a tulaj, meg pálinka is, meg egy limonádé, méghozzá gyömbéres, ez utóbbi leginkább azért, mert ha már szórakozunk egymással, akkor szórakozzunk. De ez nem jött be, mert volt gyömbéres limonádé. És a pálinka is jó volt.
– Esetleg ennének?
– Esetleg…
– Étlap?
– Mondom…

És mondta. Hogy van leves, parasztcsorba, babgulyás meg pacalleves, aztán töltött káposzta, szarvaspörkölt, meg rántani való hús, szinte bármi, mi alatt értendő a csirke meg a nyakas karaj. És szalmapityóka, meg túrós vagy sima puliszka, ez utóbbi a pörkölthöz. Lett kérve aztán parasztcsorba, pörkölt, rántottféle, disznó is meg csirke is.

És akkor sorrendben:
– A csorba jó volt.
– A szarvaspörkölt jó volt, hozzá a puliszka is.
– A töltött káposzta is jó volt.
– A rántott hús is jó volt, méghozzá a csirke is, meg a disznó is.
Rezeda Kázmér rántottat evett a csorba után, disznóból, és régen ízlelt ennyire finom, szaftos, éppen jól sós, zamatos húst, hozzá friss, éppen megfelelően ropogós szalmapityókával. És a friss káposztasaláta is rendben volt, jó kaporral gazdagon.
– Desszert?
– A cukrászdában…
– Akkor ezt is megbeszéltük…
– Kávé?
– Az van.

És pálinka is került még. A kávé jó volt, erős volt, ami mindig a háziasszonyt dicséri, gondolta is Rezeda Kázmér, hogy megidézi Che­yenne-t a Volt egyszer egy vadnyugatból, aki azt mondja Jill McBainnek (Claudia Cardinale, istenem…), hogy „jó kávé, anyám főzött ilyen kávét…”, de aztán megijedt, hogy esetleg félreértik, mert ehhez a mondathoz úgy kell nézni, ahogy Cheyenne­ nézett Jillre, és az ilyesmi férfiak között még nem divat, legalábbis Tusnádfürdőn.

– Kérjük a számlát, szépen…
– Az meglesz hamar…
– Hogy szólíthatjuk, főnök úr?
– Hát, az attól függ. Ha édesanyám hív, Donátka vagyok, ha az asszony, akkor Donát, de akkor még toppant is hozzá…
– Jövőre már hamarabb megtaláljuk.
– Itt leszünk, ha Isten segít.
– Reméljük, mi is. Ha még lesz világ, és érdemes lesz megvitatni a dolgait…

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Fortepan/Bauer Sándor)