Meneteltünk tovább, egészen addig a szőnyegbombázásig, amely nyílt terepen ért bennünket. Száz méterre volt az erdő, de hogyan érjük el? Szily professzor urat széttépte egy repeszbomba, Árvay professzor keze között halt meg a fia. Én valahogy elértem az erdőt, ahol bevártuk egymást.
Ott voltunk, mikor a támadás után tanárainkat, diáktársainkat tömegsírba temették. Máig nem tudom, hogyan maradtam életben. De megmaradtam, hírmondónak. Rejtőzködve, menekülve, végül amerikai fogságban, majd onnan is tovább szökve 1945 júniusában vergődtem haza.
Ötven évvel később, 1995-ben sikerült elérni, hogy a Műegyetem delegációja felkeresse a tömegsírt, ahol leróhattuk kegyeletünket, és elhelyeztünk egy magyar nyelvű emléktáblát. Ez áll rajta: „Nagy részvéttel emlékezünk meg a magyar egyetemistákról, akik az 1945. április 11-i mélyrepülő-támadás alkalmából a közelben vesztették el életüket, és itt vannak eltemetve.”
Ez a fénykép a kornyadt kis fenyővel útközben a talizmánunk lett. Miután elindultunk, 44 karácsonyán a tanszéki titkárnő állította, és a fotóját eljuttatta nekünk. A sors úgy hozta, hogy nálam maradt.
*
Andi, ezzel a képpel mit kezdjek? Egy lepusztult kis fenyő, sehol ember rajta. Nézd a hátulját: csak annyi a szöveg, hogy 1944 műegyetemi karácsonya. De hisz akkor apa már elindult a nagy útra. Javíthatatlan gyűjtögető volt. Minden kacatot eltett. Te, Andi, én ezt most már kukázom.
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!