Felsorakoztunk a Műegyetem aulájában, hogy meghallgassuk Csilléry kormánybiztos dörgedelmét:
Édes fiaim! Kiviszlek benneteket Németországba, apátok helyett apátok leszek, és a viszály elmúltával visszatérünk újjáépíteni Magyarországot.
Akkor már Szálasi volt hatalmon, a botcsinálta kormánybiztos szava semmit sem ért nekünk. Az már inkább, hogy velünk tartottak szeretett tanáraink. A katonai parancsnokunk Szily József professzor úr lett, aki tartalékos honvédtisztként mindvégig egyenruhát viselt. A polgári vezetőnk pedig Álgyay H. Pál professzor, aki azzal biztatott bennünket, hogy a félévünk nem vész el, a rövidített egyetemi tanulmányok az utazás során folytatódnak – ha már ilyen szépen együtt vagyunk.
Másnap, 1944. december 8-án az első transzporttal indultunk, 415 mérnök- és 133 építészhallgató. Vecsés felől már behallatszott Pestre az ágyúszó. Ne szépítsük, a nyilasok egyéb vagyontárgyakkal együtt átadtak minket a Harmadik Birodalomnak. A vonat éjfélkor ért a határra, sírva énekeltük a himnuszt, és fohászkodtunk:
Istenem, adj erőt, hogy épségben hazatérjünk egyszer.
Pfaul századostól tartottunk, aki a Wehrmacht összekötő tisztje volt. Akkor még nem tudtuk, hogy hatalmas szerencsénkre, mert ha nincs mellettünk a következő hónapokban, mindannyian odaveszünk. Végül is neki köszönhetjük, hogy nem kerültünk se frontszolgálatra, se orosz fogságba. Kultúrember volt, rajongott a történelemért. Sokan tőle hallottunk először arról, hogy úti célunk, Breslau a középkorban, Mátyás uralkodása idején Boroszló néven még Magyarországhoz tartozott.
Breslauba – a mai Wroclavba – három nap múltán érkeztünk meg átfagyva, éhesen. Ott kiderült, hogy nem számítottak ennyi kitelepített magyar egyetemistára. Egy hét után a katonai parancsnokság úgy döntött, hogy Drezdába irányítanak bennünket. Jobb híján marhavagonokban kellett megtennünk az utat. Nemesdy tanár úr azzal tartotta bennünk a lelket, hogy közben vasútgépészeti előadást tartott, és ismertette a vizsgafeltételeket.
Kilőtték a mozdonyunkat, úgyhogy egy idő után gyalog folytattuk az utat. Hat nap alatt 140 kilométert kellett megtennünk, mínusz tíz fok hidegben.
Együtt meneteltünk a front elől menekülő családok ezreivel. Nem állhattunk meg, ha életben akartunk maradni, mert az oroszok már elérték az Oderát.
A végkimerülés határán vánszorogtunk be Drezdába. A gyűjtőtáborban újra együtt volt a műegyetemista különítmény. A jól rajzoló építészhallgatók ebédjegyeket hamisítottak. Az értelmi szerzőkre kivégzés várt, de a tanáraink Pfaul százados segítségével onnan is kihozták őket, mondván, hogy magyar vészbíróság előtt kell felelniük szörnyű tettükért. Megúszták.
Meneteltünk tovább, egészen addig a szőnyegbombázásig, amely nyílt terepen ért bennünket. Száz méterre volt az erdő, de hogyan érjük el? Szily professzor urat széttépte egy repeszbomba, Árvay professzor keze között halt meg a fia. Én valahogy elértem az erdőt, ahol bevártuk egymást.
Ott voltunk, mikor a támadás után tanárainkat, diáktársainkat tömegsírba temették. Máig nem tudom, hogyan maradtam életben. De megmaradtam, hírmondónak. Rejtőzködve, menekülve, végül amerikai fogságban, majd onnan is tovább szökve 1945 júniusában vergődtem haza.
Ötven évvel később, 1995-ben sikerült elérni, hogy a Műegyetem delegációja felkeresse a tömegsírt, ahol leróhattuk kegyeletünket, és elhelyeztünk egy magyar nyelvű emléktáblát. Ez áll rajta: „Nagy részvéttel emlékezünk meg a magyar egyetemistákról, akik az 1945. április 11-i mélyrepülő-támadás alkalmából a közelben vesztették el életüket, és itt vannak eltemetve.”
Ez a fénykép a kornyadt kis fenyővel útközben a talizmánunk lett. Miután elindultunk, 44 karácsonyán a tanszéki titkárnő állította, és a fotóját eljuttatta nekünk. A sors úgy hozta, hogy nálam maradt.
*
Andi, ezzel a képpel mit kezdjek? Egy lepusztult kis fenyő, sehol ember rajta. Nézd a hátulját: csak annyi a szöveg, hogy 1944 műegyetemi karácsonya. De hisz akkor apa már elindult a nagy útra. Javíthatatlan gyűjtögető volt. Minden kacatot eltett. Te, Andi, én ezt most már kukázom.
