Felsorakoztunk a Műegyetem aulájában, hogy meghallgassuk Csilléry kormánybiztos dörgedelmét:
Édes fiaim! Kiviszlek benneteket Németországba, apátok helyett apátok leszek, és a viszály elmúltával visszatérünk újjáépíteni Magyarországot.
Akkor már Szálasi volt hatalmon, a botcsinálta kormánybiztos szava semmit sem ért nekünk. Az már inkább, hogy velünk tartottak szeretett tanáraink. A katonai parancsnokunk Szily József professzor úr lett, aki tartalékos honvédtisztként mindvégig egyenruhát viselt. A polgári vezetőnk pedig Álgyay H. Pál professzor, aki azzal biztatott bennünket, hogy a félévünk nem vész el, a rövidített egyetemi tanulmányok az utazás során folytatódnak – ha már ilyen szépen együtt vagyunk.
Másnap, 1944. december 8-án az első transzporttal indultunk, 415 mérnök- és 133 építészhallgató. Vecsés felől már behallatszott Pestre az ágyúszó. Ne szépítsük, a nyilasok egyéb vagyontárgyakkal együtt átadtak minket a Harmadik Birodalomnak. A vonat éjfélkor ért a határra, sírva énekeltük a himnuszt, és fohászkodtunk:
Istenem, adj erőt, hogy épségben hazatérjünk egyszer.
Pfaul századostól tartottunk, aki a Wehrmacht összekötő tisztje volt. Akkor még nem tudtuk, hogy hatalmas szerencsénkre, mert ha nincs mellettünk a következő hónapokban, mindannyian odaveszünk. Végül is neki köszönhetjük, hogy nem kerültünk se frontszolgálatra, se orosz fogságba. Kultúrember volt, rajongott a történelemért. Sokan tőle hallottunk először arról, hogy úti célunk, Breslau a középkorban, Mátyás uralkodása idején Boroszló néven még Magyarországhoz tartozott.
Breslauba – a mai Wroclavba – három nap múltán érkeztünk meg átfagyva, éhesen. Ott kiderült, hogy nem számítottak ennyi kitelepített magyar egyetemistára. Egy hét után a katonai parancsnokság úgy döntött, hogy Drezdába irányítanak bennünket. Jobb híján marhavagonokban kellett megtennünk az utat. Nemesdy tanár úr azzal tartotta bennünk a lelket, hogy közben vasútgépészeti előadást tartott, és ismertette a vizsgafeltételeket.
Kilőtték a mozdonyunkat, úgyhogy egy idő után gyalog folytattuk az utat. Hat nap alatt 140 kilométert kellett megtennünk, mínusz tíz fok hidegben.
Együtt meneteltünk a front elől menekülő családok ezreivel. Nem állhattunk meg, ha életben akartunk maradni, mert az oroszok már elérték az Oderát.
A végkimerülés határán vánszorogtunk be Drezdába. A gyűjtőtáborban újra együtt volt a műegyetemista különítmény. A jól rajzoló építészhallgatók ebédjegyeket hamisítottak. Az értelmi szerzőkre kivégzés várt, de a tanáraink Pfaul százados segítségével onnan is kihozták őket, mondván, hogy magyar vészbíróság előtt kell felelniük szörnyű tettükért. Megúszták.
Fortepan-történetek
