Milyen is egy hétköznapi csoda a Gellért-hegyen?

Megoszlanak a történelmi vélekedések, hogy a névadó Szent Gellért püspököt tényleg olyan brutálisan itt ölték volna meg a Vata-féle pogány lázadók 1046-ban.

Fügefák és tüzes fejű királyka

Önös módon persze számontartok néhány fügefát is. Pechemre mások is kedvelik a gyümölcsét, és figyelik az érési időket. Így aztán csak ritkán csípek el az édes termésből. Az ismétlődő menet: még nem jó, még kemény, még mindig éretlen… Na, talán holnap, vagy azután… Látom, már megint megelőztek… Füge lekésve.

Szalad itt verőköltő bodobács, amely emlékeztet afrikai álarcokra, pajzsokra, csak éppen félkörömnyi méretben. Cikkan egy apró gyík, de állítólag van sün, és „fenn a mókus”, bár mindig máshol időznek, amikor én jövök. Persze az élőképből elmaradhatatlanok  a varjak, szerepel a széncinege, a vörösbegy, a feketerigó. Kedvenceim – már csak a nevük miatt is – a kormos légykapó és a tüzes fejű királyka.

Megoszlanak a történelmi vélekedések, hogy a névadó Szent Gellért püspököt tényleg olyan brutálisan itt ölték volna meg a Vata-féle pogány lázadók 1046-ban, tiltakozva a keresztény hittérítés ellen. Mindenesetre a hordóban vagy taligán a hegyről letaszítás képe helyet kapott a kollektív tudatban, s egy impozáns szobor is erősíti szellemi nagyságának képét. A sok törés a hegy oldalában, barlangi mélységek, gyógyvizes folyások gőzölgése ösztönző alap volt, hogy a középkorban itt boszorkányperekhez illő helyszínt gyanítsanak. A hegynek egyébként korábban Kelen bérc is volt a neve, a török hódoltság idején pedig egy török papról Gürz Eliász dombjának nevezték. A muzulmán sír ma már nem található, viszont a pálosok szerzetesrendje által fenntartott Magyarok Nagyasszonya sziklatemplom reneszánszát éli. (Rákosiék befalazták, a keresztet lebontották, de napjainkra újra él a templom, s áll az új kereszt.)

A Citadellát a rossz emlékű Haynau, a ’48-as magyar forradalom és szabadságharc megtorlója építtette 1851-ben. Hadászati jelentősége elenyészett az idők során, utoljára a második világháborúban került csatasorba. Aztán idegenforgalmi kegyhely lett, étteremmel, panoptikummal. Néhány kimustrált ágyút is mellé vontattak, ezeken lehetett ugrálni, fényképezkedni. Az idők során már többször szóba került, hogy lebontják, de most impozáns felújítása zajlik. A látványtervek szerint inkább a magyar szabadság diadalát sugallja, nem a nyomasztó emlékeket. Lefelé már a másik irányba megyek, hívogatóan mutatja magát a Hegyalja úton túl a másik regényes terület, a Tabán.

Megkötött cipőfűző

Mielőtt oda áttérnék, a Filozófusok kertjénél belassítok. Jézus, Buddha, Mózes és más rendkívüli alakok szobrai állnak ott, egy Japánban élt magyar szobrászművész alkotásai. Mondják, hogy vannak helyek, amelyek nem egyszerűen csak birtokba vehetőek, ahogy besétál, s ráteríti a kiránduló a plédjét, hanem a terület eleve kínál egy tűnődtető hangulatot. Itt a meditatív szobrok mentén a széles, gondozott gyepen más a minősége a leheveredésnek, a budai tájban való nézelődésnek. Még a sárkányt röptetők, a tollaslabdázók, kutyafuttatók is mintha bölcselkedő üzenetet sugallanának.

Milyen kevés kell a boldogsághoz. Béke, türelem, derű. Egyszer csak egy nagypapa lép a tisztásra, szundikáló unoka gondosan, babahordozóban biztonságosan rákötözve a mellkasára. Sportos az ősz úr, nyilván összekötve az egészséges hegyi séta az unoka levegőztetésével. Ám ekkor megtorpan, s kétségbeesve néz maga elé. Edzőcipőfűzője kioldódott. Lehajolni nem lehet, mert ott az alvó baba. Továbblépni veszélyes, mert megbotolhat. Kettőnkön kívül egy harmadik szereplő veszi észre a helyzetet. Egy fiatal nő, aki tétovázás nélkül lehajol, s gyors mozdulatokkal visszaköti a cipőfűzőt. A nagypapa megilletődötten hebeg köszönetet. Én meg rögzítem képzeletbeli jegyzetfüzetembe boldogságkomponensnek az egymásra figyelő kedvességet.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza