Nem is hegy a Gellért. Ha nagyon szigorúan vesszük, mert csak háromszáz métertől járna ez a titulus. A lexikonok szerint pedig mindössze 130 (vagy 139) méter magas dolomit sziklatömb kiemelkedés a Duna szintjétől, amely a tektonikus mozgások révén a pleisztocénben keletkezett. (Amikor mászok föl rá, akkor szívesebben számolom a tengerszint feletti méretét, az ugyanis 235 méter.) Na de engedékeny a tudomány, a meredek sziklaszirt miatt mégiscsak lehet hegy a besorolása. Erre is szoktam gondolni, amikor caplatok fel, van azért sportértéke a gyaloglásnak. Eszembe jutnak a kisiskoláskori kiruccanások, amikor hatalmas, sötét, sejtelmes rengetegnek láttam. Volt egy kis bódé, lent az aljánál, ahol lehetett perecet, Bambit, kocka alakú Inota szeletet, hosszúkás Sport csokit, töltött Melódiát meg persze vattacukrot kapni. Aztán néhány lépésnyivel feljebb már indiánokká is váltunk társaimmal, a száraz faág tomahawk lett a kezemben, s zsebemben gyűltek a fontos kavicsok, elvegyülve a trafikban vásárolt műanyag cowboy játékfigurával, annak lovával, puskájával – garantáltan színezett, fröccsöntött kisipari termékkel.
Szeretek most is fel-felnyargalni erre a hegyre. Gyakorta turistacsoportok között, mint afféle kakukktojás. Lenézek velük a tényleg ezüstösen csillogva kanyarodó folyóra, bámulom Pestet, keresem szememmel az ismerős háztetőket. Ott az Anker homlokzata, a Keleti pályaudvar, a bazilika, meg a Gábriel arkangyal a Hősök terén, az oszlop tetején! Néha ujjongva szólnék a zihálva ámuló turistákhoz, ez az én szülővárosom, képzeljétek! Itt sétáltam kiskamaszként félájult szerelemben egy ábrándosan sápadt, szép arcú lánnyal, akinek amikor meg akartam fogni a kezét, majd kiugrott a szívem, annyira izgultam. (Nem is fogtam meg.)
Olykor önkéntes csőszként felkapok egy-egy eldobott hulladékot, s elviszem a szeméttartóig. Terveztem, hogy hígítót is veszek, s letisztítom az ismeretterjesztő fatáblát, amelyről én is sok érdekeset tudtam meg a Gellért-hegyről. Például azt, hogy van itt sajmeggyes karsztbokorerdő. És a védett fajok közül: árlevelű len, budai nyúlfarkfű, Sadler-imola, sárga kövirózsa meg vetővirág. A közben lemosott fatábláról megtudom, hogy botanikailag legjelentősebb a csikófark, a sárgás habszegfű (utóbbinak ez az egyetlen területe!). És van itt tölgy, kőris (ez szinte rokon, hiszen a pesti körutakra is kőris került szívóssága miatt, gyertyán, akác, ostorménfa. Mintha egy Móricz-novella motívumkészletéből lenne, de sejtelmesek a magyal, a fagyal, a gyepűrózsa, a sóskaborbolya és a Weöres-verssel megdicsőült galagonya.
Fügefák és tüzes fejű királyka
Önös módon persze számontartok néhány fügefát is. Pechemre mások is kedvelik a gyümölcsét, és figyelik az érési időket. Így aztán csak ritkán csípek el az édes termésből. Az ismétlődő menet: még nem jó, még kemény, még mindig éretlen… Na, talán holnap, vagy azután… Látom, már megint megelőztek… Füge lekésve.
Szalad itt verőköltő bodobács, amely emlékeztet afrikai álarcokra, pajzsokra, csak éppen félkörömnyi méretben. Cikkan egy apró gyík, de állítólag van sün, és „fenn a mókus”, bár mindig máshol időznek, amikor én jövök. Persze az élőképből elmaradhatatlanok a varjak, szerepel a széncinege, a vörösbegy, a feketerigó. Kedvenceim – már csak a nevük miatt is – a kormos légykapó és a tüzes fejű királyka.
Megoszlanak a történelmi vélekedések, hogy a névadó Szent Gellért püspököt tényleg olyan brutálisan itt ölték volna meg a Vata-féle pogány lázadók 1046-ban, tiltakozva a keresztény hittérítés ellen. Mindenesetre a hordóban vagy taligán a hegyről letaszítás képe helyet kapott a kollektív tudatban, s egy impozáns szobor is erősíti szellemi nagyságának képét. A sok törés a hegy oldalában, barlangi mélységek, gyógyvizes folyások gőzölgése ösztönző alap volt, hogy a középkorban itt boszorkányperekhez illő helyszínt gyanítsanak. A hegynek egyébként korábban Kelen bérc is volt a neve, a török hódoltság idején pedig egy török papról Gürz Eliász dombjának nevezték. A muzulmán sír ma már nem található, viszont a pálosok szerzetesrendje által fenntartott Magyarok Nagyasszonya sziklatemplom reneszánszát éli. (Rákosiék befalazták, a keresztet lebontották, de napjainkra újra él a templom, s áll az új kereszt.)
A Citadellát a rossz emlékű Haynau, a ’48-as magyar forradalom és szabadságharc megtorlója építtette 1851-ben. Hadászati jelentősége elenyészett az idők során, utoljára a második világháborúban került csatasorba. Aztán idegenforgalmi kegyhely lett, étteremmel, panoptikummal. Néhány kimustrált ágyút is mellé vontattak, ezeken lehetett ugrálni, fényképezkedni. Az idők során már többször szóba került, hogy lebontják, de most impozáns felújítása zajlik. A látványtervek szerint inkább a magyar szabadság diadalát sugallja, nem a nyomasztó emlékeket. Lefelé már a másik irányba megyek, hívogatóan mutatja magát a Hegyalja úton túl a másik regényes terület, a Tabán.
Megkötött cipőfűző
Mielőtt oda áttérnék, a Filozófusok kertjénél belassítok. Jézus, Buddha, Mózes és más rendkívüli alakok szobrai állnak ott, egy Japánban élt magyar szobrászművész alkotásai. Mondják, hogy vannak helyek, amelyek nem egyszerűen csak birtokba vehetőek, ahogy besétál, s ráteríti a kiránduló a plédjét, hanem a terület eleve kínál egy tűnődtető hangulatot. Itt a meditatív szobrok mentén a széles, gondozott gyepen más a minősége a leheveredésnek, a budai tájban való nézelődésnek. Még a sárkányt röptetők, a tollaslabdázók, kutyafuttatók is mintha bölcselkedő üzenetet sugallanának.
Milyen kevés kell a boldogsághoz. Béke, türelem, derű. Egyszer csak egy nagypapa lép a tisztásra, szundikáló unoka gondosan, babahordozóban biztonságosan rákötözve a mellkasára. Sportos az ősz úr, nyilván összekötve az egészséges hegyi séta az unoka levegőztetésével. Ám ekkor megtorpan, s kétségbeesve néz maga elé. Edzőcipőfűzője kioldódott. Lehajolni nem lehet, mert ott az alvó baba. Továbblépni veszélyes, mert megbotolhat. Kettőnkön kívül egy harmadik szereplő veszi észre a helyzetet. Egy fiatal nő, aki tétovázás nélkül lehajol, s gyors mozdulatokkal visszaköti a cipőfűzőt. A nagypapa megilletődötten hebeg köszönetet. Én meg rögzítem képzeletbeli jegyzetfüzetembe boldogságkomponensnek az egymásra figyelő kedvességet.
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
