A második világháború és a rendszerváltás közti építészet csúcspontját jelentették az osztrák együttműködés keretében felépített szállodák – köztük a Sofitel és az InterContinental is. Ma is sziklaszilárdan feszítenek, és rideg büszkeségükkel mementóként emlékeztetnek minket a múltra. Egészen mostanáig, mert megkezdődött a Zalaváry Lajos által tervezett, 1982-ben átadott Sofitel (korábban Atrium Hyatt) hotel bontása és átépítése, a látványképeket nézve pedig egy korszak végének lehetünk tanúi, ugyanis az épület teljesen új külsőt kap, valamint egy újabb szint, egy panorámabár is ráépül, kicsit talán a szemközt lévő és nemrég épült Clark Hotel tetőteraszbárjára utalva, amely annak idején még nem fájt ennyire senkinek. Ahogy a háború után, a romeltakarítás idején a vezetés nem kímélte a két említett épület helyén álló, Hild József tervezte 118 éves Lloyd-palotát vagy az 1913-ban Fellner Sándor tervei szerint épült Ritz Hotelt, később Duna Palota – a mai Gresham hangulatával és szépségével vetélkedő épület –, vagy a Hotel Bristol, Hotel Carlton építészeti értékét és örökségét. 1948-ban inkább mindent a földdel tettek egyenlővé, hogy helyükre modern, kifinomultnak aligha nevezhető, mind a mai napig megosztó épületet erőltessenek a közízlésre. Ugyanígy a mostani trend sem hajlandó megkímélni és tudomást venni a Kádár-korszak építészeti emlékeinek megőrzéséről.
Sokaknak talán ez fáj a legjobban; a látványtervek nyilvánossá válásával szinte egy időben építészeink nagyjai emelték fel a szavukat, köztük olyan is, akinek nem okozott erkölcsi dilemmát a szintén világörökségi panorámába beleerőszakolni egy teraszt, mert hát miért ne, illetve olyan is, akinek a már említett InterContinentalt is köszönhetjük. Ehhez képest mit nekünk egy emeletráépítés és egy kis homlokzatcsere? A Sofitelnek eddig sem a külső szépség volt az erénye, már az eredeti homlokzat is kellemesen hozta a BAH-csomópont, SZOT-üdülők minden báját és erényét a világörökségi környezetbe, az új homlokzat azonban egyértelműen a jövőre fókuszál. Megszólalt a Magyar Építőművészek Szövetsége, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozata, akik „megütközésüket” fejezték ki a megvalósulás miatt, de a Magyar Építész Kamara a cikk megírásáig nem nyilatkozott az ügyben. (Így a kötelező orvosi kamarai tagság megszűnésével kapcsolatban egyébként felvetődik a kérdés, hogy az építészeknek pontosan miért is van még szükségük a XXI. században a kamarára.)
Építészeti vita
Az átépítésre vonatkozó ellenérvek mellett sok minden szól, de világörökségnek mégiscsak „azon kiemelkedő helyszínek tekinthetők, amelyek az egész emberiség számára egyedi jelentőséggel bírnak”. A Sofitel a maga alig negyven évével a mi magyar múltunkra, identitásunkra emlékeztet. Nem mindegy, hol és mit mutatunk meg magunkból a világnak, és mi az, amire büszkék vagyunk. A Kádár-korszakra nem vagyunk büszkék. Szeretnénk elfelejteni, mégis van, amit igenis meg kell őriznünk a jövő számára, de ezt az ország bármely pontján bármely Kádár-korszakra emlékeztető kiemelkedő épület esetében megtehetnénk, nem pedig a fő attrakciónak számító világörökségi részen.
Persze lehetett volna szó egyszerű homlokzatfelújításról is, de a projekt kiemelt beruházássá vált, ami lehetőséget adott a módosításokra, és hát felmentést is adott bizonyos hatósági előírások alól. Így valósulhatott meg, hogy növelték a párkánymagasságot, és az épületre ráhúznak még egy komplett szintet. Mivel a nyilvánosság számára csak most, a bontással egyidejűleg tettek közzé építészeti szemmel nézve is igencsak vázlatos látványképeket, amelyekből nem derülnek ki egyértelműen a minták, anyagok, részletek – ezzel mondjuk elkerülhető lett volna a mostani felzúdulás –, egy teljesen új arculatot látunk. Ez a nem túl merész homlokzat első ránézésre bármely középületre könnyedén ráilleszthetőnek tűnik, de legalább nem tűnik rosszabbnak a Duna Aréna bádog hullámtömegénél, pedig aztán az is szép reményekkel indult. Nem világos, hogy a buborékfólia jellegű kinézet hogyan fog megvalósulni, térhatású is lesz-e, vagy csak szitanyomott (esetleg végül egy szimpla matrica az üveg síkjára ragasztva), hogyan fog csatlakozni a megszűnő zárterkélyek kiugró födémeihez, esetleg azokat is visszabontják-e, az árnyékolást hogyan oldják meg például a panorámabár esetében. Várhatóan a közeljövőben adnak további felvilágosítást a felújítás részleteiről, a magyar felelős tervező a Bánáti + Hartvig építésziroda együttműködve a futurisztikus munkáiról ismert Asymptote Architecture-rel.
Az eddig látottak alapján egyelőre nem úgy tűnik, mintha a szomszédban álló, világsztár vendégekkel büszkélkedő Gresham-palotának nagyon félnie kellene a konkurenciától, pedig az összes lehetőség adott volt a Sofitel számára is. A kiemelt beruházás keretében talán azon is érdemes lett volna elgondolkodni, hogy az épület helyén álló, Hild József által tervezett klasszicista Lloyd-palotát építik vissza akár valamilyen modern kiegészítéssel (persze ez esetben nehezen lehetett volna 365 szobát elhelyezni az épületben). A portikuszos épület a maga korában a főváros legszebb klasszicista palotája volt, emellett fontos politikai szerepet is betöltött, teljesen értelmetlenül bontották le, hiszen falai nagyrészt sértetlenek maradtak. Ehelyett 1982-ig inkább parlagon hevert. Századfordulós épületek visszaállítása mostanában egyébként sem új keletű dolog, a Szabad György Irodaház historizáló homlokzata eddig tervrajzon létezett; pár éve húzták fel a semmiből, és ma olyan pazar látványt nyújt az Országház mellett, mintha mindig is ott lett volna. A nem messze álló Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium épülettömegének homlokzatát és tetőszerkezetét szintén nem olyan régen rekonstruálták (Bánáti Béla tervezte), és lenyűgöző lett a végeredmény, a budai Várban visszaállított épületek némelyikéről nem is beszélve, leszámítva egy-két kevésbé sikerült, Disneyland-szerű megvalósítást.
Lejutás a Dunához
A Duna-korzóra való lejutás eddig megoldatlan volt, a Sofitel kültéri kávézója ugyanis a növénykazettáival jelentős területet vett el a járókelőktől, így csak egy szűkös csapáson lehetett lejutni a korzóra egy nagyobb füves-fás területet megkerülve a hotel bejárata előtt. Az átépítés ezt a zöldterületet teljes egészében megszünteti, leburkolja, és csak néhány kivehetetlen fát jelöl a tervezett kávézó kiszolgálótere előtt. Ami azért érdekes, mert a szálloda felújítására vonatkozó kormányrendeletben megállapították, hogy a zöldfelület nem csökkenhet, miközben még a zöldfelület mértékének ötszázalékos növelésére vonatkozó előírást sem kellett alkalmazniuk. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ez a zöldfelület meg fog szűnni. Ezzel egyetemben nyilván a kávézó javára az épület bejáratát átteszik a Dorottya utcába, ami kissé alárendelt megoldásnak tűnik, hiszen a tér szerkezete adja magát, hogy ott maradjon, ahol eredetileg is volt. Mindenesetre egy fokkal elegánsabb megoldást sikerült találni a jelenleginél.
Összességében a Sofitel ezzel a feltűnésre vágyó, körkörös látványtervi kinézettel sajnos egyelőre nem úgy fest, mintha időtálló alkotássá tudna válni a jövő számára, de frissességével mindenképpen oldani tudja a Széchenyi tér ezen részének nyomasztó hangulatát. Ahogy az eddigit, úgy a majdani homlokzatot is meg fogjuk szokni, ebben nem lesz különbség. Mindazonáltal szerencsésebb lenne a modern épülettömegekkel való kísérletezgetést meghagyni a Margit hídon és Petőfi hídon kívül eső Duna-parti területre, ott nem fáj ennyire.
Borítókép: A Duna-parti Sofitel szálloda látványterve (Fotó: Bach Máté)
