Aki nem ismerné őket, a Fear Factory 1992-ben debütált egy ígéretes albummal (Soul of a New Machine), de a nagy áttörést a három évvel később kiadott Demanufacture hozta, ami azóta is a legnagyobb klasszikusuk. Akár minden idők legjobb metálbandájának is nevezhetem őket, legalábbis nehéz ezzel vitatkozni, mivel a műfaj számos elemében alkottak felülmúlhatatlant. Burton C. Bell énekes-szövegírót tiszta énekben éppúgy nehéz utolérni, mint torz üvöltésben, és a sci-fi irodalom (1984, Dűne) és filmművészetet (Szárnyas fejvadász, Terminátor) témáit és történeteit sem ültette át senki más ilyen találóan zenére. Dino Cazares gitáros-zeneszerző riffjei és dallamai is párjukat ritkítják, de az instrumentális szekcióban az igazi szenzáció Raymond Herrera brutális (és drum and bass-szerű) dobjátéka volt, amiről sokat elmond, hogy a szakma (például a Pantera legendás ütőse, Vinnie Paul) nem hitte el, hogy ez a pontosság és sebesség tényleg lehetséges, dobgépet gyanítottak az emberfeletti teljesítmény mögött. A kétlábdob itt szinte már szólóhangszer, és ahogy a Panteránál is tökéletes egységet alakított a két fivér, Dimebag Darrell gitáros és Vinnie Paul zenéje, így Cazares és Herrera is minden idők egyik legjobb párosát alkották. És a leginkább Gary Numan ihlette futurisztikus effekteket sem használta senki olyan jól a műfajban, mint a Fear Factory.
Ha a csapat a Demanufacture után feloszlik, akkor is örökre beírták volna a nevüket a fémzene történetébe, de volt még ott bőven, ahonnan ez jött. Az 1998-as Obsolete, a 2001-es Digimortal és a 2004-es Archetype döbbenetes módon tartották a színvonalat, még ha nem is szóltak már annyira újszerűen. Ezután még öt albumot adtak ki, már nem háromévente, és összességében jóval több gyenge dallal, de egy-egy mesterművet mindig össze tudtak hozni. Közben az eredeti együttes is szétszéledt: Bell és Cazares nehéz emberek hírében állnak, utóbbi a kétezres évek második felét töltötte távol a bandától, Herrera is ekkoriban távozott, ma pedig már a gitáros az egyetlen régi tag, miután Burton is elköszönt három éve. Cazares több mint háromszáz énekest hallgatott meg betöltendő az igencsak jelentős űrt, és végül az olasz Milo Silvestróra esett a választása, aki mellett Tony Campos basszusgitáros (Static-X) és Pete Webber dobos (Havok) alkotják az együttest.
A Barba Negrában három együttes lépett fel előttük (Ghost Of Atlantis, Ignea, Butcher Babies), a koncert előtt mindegyikbe belehallgattam és egyikük sem fogott meg, így nem siettem kapunyitásra odaérni. A Butcher Babiest így is végig tudtam nézni, de sokról nem maradtam volna le. Míg 2002-ben az A38 hajón még a fő fellépőnek is tökéletesen alkalmas Devin Townsend lépett fel a Fear Factory előtt, ezúttal mintha direkt úgy válogatták volna az előzenekarokat, hogy mindenkiben tudatosuljon, hogy mi az igazi középszer és ehhez képest mennyire zseniális a fő műsorszám, bár esetükben aztán végképp szükségtelen hangsúlyozni a nyilvánvalót. A dalok listáját persze lehetett tudni előre, ahogy Milo Silvestrót is meg lehetett már nézni a videómegosztókon, de még így is tudtak pozitív csalódást okozni.
A második Terminátor-film dallamaival kezdtek és zártak, a kettő között pedig tizenhét számot játszottak el közel másfél óra alatt, szinte minden remekművüket felvonultatva. Számos, a csúcson rég túljutott együttes elvből sokat játszik az új albumaikról, nehogy már beismerjék, hogy már nem a régiek (és persze az új lemezeket is el kell adni valahogy), ehhez képest a Fear Factory a négy legújabb albumáról csak egy-egy dalt játszott (Mechanize: Powershifter, The Industrialist: Recharger, Genexus: Dielectric, Aggression Continuum: Disruptor), pedig ők, ahogy már korábban írtam, még ma is elő tudnak állni egy-egy remekművel. Az Obsolete dominált öt dallal, amit a Demanufacture követett hárommal, majd a Digimortal és az Archetype kettő-kettővel. Utóbbi korongról annak ellenére is játszottak, hogy Dino akkor nem is volt tagja a zenekarnak, és akár utálhatná is ezeket a számokat, amiket inkább a csárda másik dudásának lehet tulajdonítani. Egy-két kivételtől eltekintve ez a tizenhét dal a legjobbjuk: talán csak a debütáló lemezről a kissé nyers Martyrt cseréltem volna le, mondjuk az Invisible Wounds (Dark Bodies) és a 540,000 Degrees Fahrenheit című tételek egyikére. A telt házas Blue Stage igen nagy népsűrűségű közönségét természetesen a fő slágerek, a Linchpin és a Replica mozgatták meg a leginkább.
Ami pedig az új hús teljesítményét illeti, az kifogástalan volt, ami azért is remek hír, mert elődje valójában nem volt annyira jó élőben, egyszerűen túl magasra tette magának a lécet a stúdióban a földöntúli (és utána ki tudja, mennyit és milyen technológiákkal farigcsált) énekével. Burton C. Bell sorait tehát saját maga sem tudta kiénekelni, márpedig a Fear Factory fő attrakciója ilyen szempontból nem a torz, hanem a tiszta vokál. Élőben tehát amúgy sem vesztettünk volna sokat Bell távozásával, de az opera őshazájából érkező Silvestrónak hála úgy hallhattuk a világ talán legjobb metálzenéjét, ahogy még sosem. Már csak az hiányzik a tökéletességhez, hogy a következő hazai fellépésükre ne tíz évet kelljen várni.
Borítókép: Dino Cazares (Fotó: Bach Máté)
