Polgári haladás és nemzeti szabadság

Magyarország első polgári származású miniszterelnöke, aki a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján háromszor töltötte be a kormányfői tisztséget. Kiváló pénzügyi szakember, a liberális szellemiség elkötelezettje, ugyanakkor a magyar nemzet érdekeinek rendíthetetlen képviselője volt a százhetvenöt esztendeje született Wekerle Sándor.

Mindezek mellett tisztában volt azzal, hogy hazánkban – amely a közép-európai régióban bizonyos lemaradásokat tudhat magáénak a korabeli angol vagy francia gazdaságszerkezethez képest – az állam szerepe is kiemelt a gazdasági folyamatok irányításában. Elkötelezett hazafiként pedig azzal számolt, hogy a magyar nemzeteszme, valamint a függetlenségi és negyvennyolcas gondolat a közvélemény szemében és a mindennapokban nemcsak, hogy jelen volt, de az emberi, társadalmi és gazdasági kapcsolatokat is meghatározó tényező.

Mind szakemberként, mind politikusként elkötelezettje volt a modernizációnak, s ennek egyik eszközének az iparosodást (mégpedig lehetőleg magyar tőke révén) tartotta, amelyet direkt állami eszközrendszerrel is – akár pénzügyminiszterként, akár miniszterelnökként – igyekezett támogatni, de foglalkozott – igaz, nem kiemelten – a nemzetiségi kérdéssel vagy éppen a munkásérdekképviselettel is. Első kormányfőségének ideje például a 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt szerveződésének fontos időszaka volt. Kormányzati tevékenységének jelentős eredménye volt a valutareform, amelynek részeként bevezették az aranyfedezetű koronát, amely stabil és értékálló pénznemnek bizonyult a későbbiekben is, egészen a dualista korszak végéig.

Háromszor töltötte be Magyarország miniszterelnöki posztját. Nagy eredménye volt első kormányfői ciklusának (1892. november 17–1895. január 14.), hogy kiállt az egyházpolitikai reformok mellett, vagyis támogatta a vallás szabad gyakorlásáról, az állami anyakönyvek bevezetéséről, az izraelita felekezet bevett vallássá nyilvánításáról és a házasság felbonthatóságáról szóló törvénycsomagot. Később ez az intézkedéssorozat, amelyet végül sikerrel elfogadtatott az abban időben kétkamarás magyar törvényhozás mindkét házával, vezetett első miniszterelnökségének végéhez.

Ferenc József császárral és királlyal ambivalens volt a kapcsolata. 

Az uralkodó elismerte Wekerlének azt a képességét, hogy konszenzust tud teremteni és hogy remek érdekérvényesítő, valamint hogy roppant felkészült gazdasági szakember, ugyanakkor megbízhatatlannak, sőt – bizonyos források szerint – kifejezetten hazugnak tartotta.

A konszenzusteremtő képességére nagy szükség is volt, különösen az 1905–1906-os alkotmányos válság idején, amikor a függetlenségiek dominanciája alatti „szövetkezett ellenzékiek” ugyan megnyerték az általános parlamenti választásokat, de az uralkodó – helyettük – egy hozzá lojális „darabontkormányt” nevezett ki báró Fejérváry Géza tábornok vezetésével. A parlamenti támogatás nélküli kormány nemcsak népszerűtlen volt, de tehetetlen is, s a helyzet feloldására mind az uralkodó, mind a magyar függetlenségiek reprezentánsai – akiknek akkoriban a vezére Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos fia volt – Wekerle Sándort kérték fel, aki megalakította koalíciós kormányát (1906. április 8–1910. január 17).

A második Wekerle-kabinet gerincét az Alkotmánypárt – amelynek a kormányfő is az egyik alapítója volt –, valamint a függetlenségiek és a katolikus néppártiak (akiknek alapvető törekvése sajátos módon az egyházpolitikai törvények revíziója volt) alkották. Az Alkotmánypárt megalakulásakor a szervezet által kiadott közleményben a következőket olvashatjuk.

 Csak azt tartja szükségesnek az Alkotmánypárt már ma is kimondani, hogy mindenkor és mindenben a szabadelvű haladás zászlaját fogja lobogtatni, nem feledkezvén meg azonban arról, hogy a szabadelvű haladás célja a magyar nemzeti állam kiépítése és a szabadság védelme. Ezen alapvető gondolat fogja vezetni az állampolgári jogoknak, főleg a választói jognak kiterjesztésében, valamint kulturális, gazdasági és szociális politikájában is.

Ezek az alapelvek Wekerle korabeli politikai alapállásaként is felfoghatóak. 

Szimbolikus politikai lépések is kísérték kormányfőségeit. 1894-ben Kossuth Lajos temetésének megszervezésében vállalt – igaz, burkoltan – szerepet. A szabadságharc egykori kormányzó-elnöke végtisztességét ugyan – értelemszerűen – az uralkodó és az általa kinevezett kormány hivatalosan nem támogathatta, Wekerle informálisan – elsősorban Budapest székesfőváros törvényhatóságán keresztül – igyekezett méltó módon búcsúzni a nagyformátumú politikustól. Második miniszterelnöksége idejére esett II. Rákóczi Ferenc és hamvainak 1906-os Törökországból való hazahozatala és eltemetése Kassán. Mindkét jelképértékű politikai aktus a nemzeti függetlenségi gondolatkör és a magyar szabadság melletti elköteleződését is kifejezte a kormányfőnek.

Az akadémikusként és a Közigazgatási Bíróság elnökeként is tevékenykedő Wekerlét az utolsó magyar uralkodó, IV. Károly – egyfajta „válságmenedzseri” megbízatással – miniszterelnökké nevezte ki, s elsősorban a háború miatt megtépázott magyar gazdaság rendbetételére és a belpolitikai konszolidáció elérésére kérte föl. Harmadik miniszterelnöksége (1917. augusztus 20–1918. október 30.) végén világosan látta, hogy a világháborús vereség elkerülhetetlen. 

Meg kellett élnie a történelmi magyar állam és az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását. Az 1919-es első magyarországi kommunista diktatúra, a tanácsköztársaság napjaiban előbb internálták, majd cukorbetegségre hivatkozva a Park szanatóriumban tartották mintegy házi őrizetben. A Horthy-korszak első évében még bizonyos gazdasági kérdésekben kikérték a véleményét, idős kora és betegségei miatt azonban aktív politikai szerepet ekkor már nem vállalhatott.

Magasnövésű és mindig elegáns ember volt, aki könnyed iróniájával, kiváló meggyőzőképességével és jó személyes fellépésével még az ellenfeleit is könnyen levette a lábukról. A kortársi visszaemlékezések szerint távol álltak tőle a dzsentriallűrök, társaságba és színházba alig járt, a korabeli elit körében népszerű kártyás és cigánymuzsikás mulatozásokat is kerülte. Sok időt töltött hivatalában, otthon is gyakran olvasott és készült a szakmai vagy éppen a politikai munkájára. Kormányfőként az ebédjét rendszeresen a miniszterelnöki hivatalába rendelte és a napközbeni, budai Várbéli sétája közben is aktuális ügyekről referáltatta valamelyik munkatársát.

Egykori képviselőtársa és kollégája, Matelkovits Sándor így összegezte Wekerle politikai munkásságának eredményeit a róla szóló akadémiai megemlékező beszédében az 1920-as évek elején: 

Visszatekintve a korra, melyben Wekerle fényes tehetségével országunkat a gazdasági züllés állapotából a jólét magasfokára emelte, azt látjuk, hogy csak az egyetértés, a kitartás és mindenekelőtt a munka mentheti meg a nemzetüket. A munka az, mely jövőnket biztosítja.

A polgári és a modern Magyarország szellemiségét megtestesítő Wekerle Sándor egyszerre volt a klasszikus tizenkilencedik századi liberális eszme és a magyar nemzeti elkötelezettségű politika képviselője. Szakmai felkészültsége, kompromisszumkészsége és jó politikai érzéke miatt sokak szemében a dualista korszak egyik legmeghatározóbb politikusa.

Borítókép: Wekerle Sándor szobra szülővárosában Móron 2021. augusztus 26-án (Fotó: MTI/Krizsán Csaba)