Így járt Rezeda Kázmér Uzinger uram vadasával

Rezeda Kázmér utazásai.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

Na most, a zsemlyegombóc meg nem terem odakint a kertben a zsemlyegombóccserjén, hanem azt is meg kell csinálni. Vagyis fogni kell a kacsazsírt és lepirítani rajta a hagymát. Aztán a felkockázott zsemlyét sütőben megpirítani. Aztán réteslisztet, tojást, vizet, pirított hagymát és apróra vágott petrezselymet sóval-borssal összedolgozzuk. Ha kész – nem túl lágy, nem túl kemény – hozzáadjuk a pirított zsemlyekockáinkat, pihentetjük vagy húsz percet, aztán megformáljuk vizes kis kezünkkel a gombócainkat és sós vízben kifőzzük, ami úgy tíz percet vesz igénybe, majd kivesszük a vízből és további öt-tíz percig hagyjuk saját gőzében duzzogni.

Na, hát ekkor van kész. Mindezek után bárki beláthatja, hogy a vadas elkészítéséhez szabadságra kell menni. Rezeda Kázmér el is határozta, hogy majd nyugdíjba vonulását fogja egy saját készítésű vadassal megünnepelni, addig pedig azok vadasát eszi, akikben erősen megbízik. Mindenekelőtt az édesanyja vadasát eszi addig, és egyszer talán megkóstolja Alsó- és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil vadasát is. Ő volt az, aki képes volt tökéleteset alkotni a konyhában, de tudott sarlatánságot is összehozni, kiváltképp, ha nem egyszerű sült húsokról volt szó. És akkor a sor végén találjuk Uzinger uram vadasát, és Rezeda Kázmér bízott őbenne.

Így bejelentkezett szombat estére vacsorálni. Uzinger uram pedig nyugtázta a bejelentkezést. Aztán, mert szép tavaszunk volt egy ideig, érkezett néhány telefon, és Rezeda Kázmér újabb üzenetet küldött Uzinger uramnak, a következő szöveggel. „Apró” változás: ma este nem hatan, hanem tizenhárman leszünk, nem baj? Ezt írta Rezeda Kázmér, s azon töprengett közben, nem lehetséges-e, hogy az ő balatoni wigwamját SZOT-üdülőnek vélik egyesek? Uzinger uram pedig azonnal válaszolt, a rá jellemző redundáns szózuhataggal, miszerint: „Nem. Várunk.” 

– Akkor ez eddig rendben is van… – nyugodott meg Rezeda Kázmér, s már éppen egy fröccsön kezdett töprengeni, amikor megszólalt a telefon, s bejelentkeztek estére Alsó- és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzilék, vagyis maga Oborzil és kedves neje, a sótlan és savanyú Barbakáni Barbara, ki az idő múlásával egyre sótlanabb és savanyúbb lett, előfordult, hogy egy-egy este alig lehetett négy-öt óránál többet harsogva, gurgulázva röhögni vele.

– Szóval akkor tizenöt… – adta össze ügyesen és azonnal a tizenhármat és a kettőt Rezeda Kázmér. Hiába, a tanult embernek nincsen párja – állapította meg még némi büszkeséggel magában, aztán úgy döntött, ezt a hírt már nincs képe üzenetben közölni a házigazdával. Uzinger uram egy csengés után felvette.

– Igen?

– Szervusz János, van egy kis baj. Úgy néz ki, tizenöten mennénk…

– Rendben. Tudod mit? Bezárom a kocsmát, mert nagyjából ötven embert tudok leültetni, és ahogy elnézem, estére lesztek annyian…

Lehetett volna így is, de végül estére becsontosodott a tizenötös létszám, így hát ennyien lepték el Uzinger uram Fröccsteraszát. Április tizenharmadika volt, szombat este, fél nyolc, napközben mértek úgy 28 Celsiust, estére ez lement 22-re, szóval odakint a teraszon foglaltak helyet és nekiláttak. Vagy hozzáfogtak, nekigyürkőztek – szóval valami ilyesmi, mert nagy munka vette kezdetét. Étvágycsinálónak birspálinkát ittak, annak ellenére, hogy nem kellett étvágyat csinálni. Tizenkettő ivódott meg, mert volt három sofőr. Aztán kirendelődtek a levesek, májgombócosból a legtöbb. S elindult a borfogyasztás is, Uzinger uram Sauvignon Blanc-jával kezdték, mert Uzinger uram Sauvignon Blanc-ja egyszerűen tökéletes. 

És akkor befutott a vadas. És az a vadas annyira, de annyira finom volt, hogy Rezeda Kázmér elhatározta, nyugdíjba vonulását sem fogja saját készítésű vadassal ünnepelni, inkább lejön ide, a Fröccsteraszra, és megeszi itt. – A járt utat járatlanér’ el ne hagyd – gondolta ekkor Rezeda Kázmér, és hirtelen megvilágosodott, miszerint valószínűleg ugyanezért nem fogja magát átműttetni nővé… Aztán Sauvignon Blanc-nal folytatták, ugyanis, talán már említettem, Uzinger uram Sauvignon Blanc-ja egyszerűen tökéletes. 

Már jól benne jártak az estében, amikor valaki előállt a következő történettel: valamikor a hetvenes években a Szovjetunióból kiküldenek Amerikába egy étteremigazgatót, nézze meg, hogyan csinálják ezt a dolgot odaát. Meg is néz az igazgatóelvtárs egy csomó éttermet, és egy helyen azt látja, hogy ki van írva a bejárat fölé: „Aki olyan ételt rendel, amit nem tudunk elkészíteni, kap ezer dollárt.” Ez nagyon megtetszik neki, hazamegy és kiírja ő is: „Aki olyan ételt rendel, amit nem tudunk elkészíteni, kap ezer rubelt.”

Hamarosan be is jön egy ember és leadja rendelését a pincérnek: – Kérek egy párolt elefánttalpat sárgarépa körettel. Aztán vigyorogva várja, mi fog történni. És néhány perc múlva látja, hogy az étterem bejárata előtt vagy tíz ember húz-von egy elefántot. – No, nem tudtam kibabrálni velük… – gondolja az ember, és kisvártatva jön is a pincér, kezében egy ezüsttálca, rajta ezer rubel. – De elvtárs, hát most láttam, hogy hozzák a konyhára az elefántot…
– Igen, az elefánt megoldható, sajnos répa nincs…

Elefántot nem kértek a Fröccsteraszon Rezeda Kázmérék, viszont megittak tizenkét üveg Sauvignon Blanc-t – talán már említettem, hogy volt három sofőr –, ettek még palacsintát, túrógombócot, aztán éjfél körül elment haza mindenki. Odahaza az ágyban pedig azon töprengett Rezeda Kázmér, hogy mi is a baj a világban. És arra jutott, bármi is a baj, az a baj egészen biztosan nem Uzinger uram Fröccsteraszán található…