A költészet egyidős velünk. Az emberi evolúció folyamatainak gyökereinél éppúgy ott volt a líra, mint bölcsőnknél, amikor édesanyánk ajkáról tanultuk a ritmikus és dallamos szavak sorát. Azokat utánozva sajátítottuk el anyanyelvünket, elsődleges kommunikációs csatornánkat. A költészet alapjai a munkadalokban, a vallásos énekekben és az érzelmeket kifejező dalokban találhatóak meg: őseinket a szomorúság vagy a boldogság, például egy gyermek születése vagy egy közvetlen hozzátartozó elvesztése arra késztette, hogy érzéseiket és élményeiket feldolgozva szöveget, és hozzá dallamot alkossanak. Nem tudatos művészeti tevékenység volt ez, hanem olyan ösztönös cselekvés (akár a tánc közbeni, természetesnek tetsző láb- és csípőmozdulatok), amely a feszültségek föloldását, a testi és lelki problémák kibeszélését, az öröm megosztását és az emberen „túli”, a transzcendens tartalmak kifejezését hordozta magában.
A letűnt kultúrák archaikus szövegei és ma is dúdolt népdalaink elválaszthatatlanok a hozzájuk kapcsolódó dallamoktól. A népdalok és népballadák első gyűjtői a formálódó modernitásban (mint például a magyar Dél-Alföldön a XIX–XX. század fordulóján Kálmány Lajos katolikus pap, aki Móra Ferenc szerint „az utolsó magyar sámán” volt) alig-alig törődtek a dallammal. Kicsit később Vikár Béla, majd Bartók Béla és Kodály Zoltán viszont már tudatosan keresték azokat. Mai költészetünk és költői nyelvünk alapjai a népdalainkban vannak. Tudjuk ugyanis már a XI. századi (latin nyelven írt) forrásainkból, jelesül Szent Gellért vértanú csanádi püspök egyik legendájából, hogy akkoriban a magyarok között énekmondók jártak, akik énekeikben történeteket is előadtak. Az ősi magyar hitvilág szentemberei, a táltosok és az énekmondó regösök szövegvilága néphagyományunkban évszázadokig – noha sok-sok módosulással – fennmaradt.
Nem véletlen, hogy az elmúlt században sorra jelentek meg népi szövegek gyűjteményei.
Mint ahogy az sem, hogy Bartók egyetlen operájának – a szintén több évszázados történet szüzséjére írt A kékszakállú herceg várának (1910) – a bevezető jelenete egy modern, ugyanakkor ősi regösének, amely archaikusan egyszerű és régiesen poros, pszichoanalitikai problémafölvetését tekintve viszont időtlen. Ebben a regös karaktere megfogalmazza a „kint-e vagy bent” kérdését, ezzel egyrészt rámutat az emberi problémák egyéni és szociális dimenziójának dichotómiájára, másrészt – bár vélhetően ez sem a zeneszerző Bartóknak, sem az opera szövegkönyve alapjául szolgáló misztériumjátékot jegyző Balázs Bélának nem volt szándéka – szövege az önismereti, a személyiségfejlesztő és az irodalomterápiai használatra is lehetőséget teremt.
Haj regö rejtem / Hová, hová rejtsem / Hol volt, hol nem: kint-e vagy bent? / Régi rege, haj mit jelent / Urak, asszonyságok? // Ím szólal az ének. / Ti néztek, én nézlek. / Szemünk pillás függönye fent: / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok? // Keserves és boldog / Nevezetes dolgok, / Az világ kint haddal tele, / De nem abba halunk bele, / Urak, asszonyságok. // Nézzük egymást, nézzük, / Regénket regéljük. / Ki tudhatja, honnan hozzuk? / Hallgatjuk és csodálkozzuk, / Urak, asszonyságok
– szól a regös.
Balázs Béla Bartók által megzenésített szövege – amelyhez Kass János készített méltó illusztrációkat – a komplex művéseztterápia számára is tartogat lehetőségeket. Éppen ennek kapcsán, utalva a költészet zenei meghatározottságára is, fogalmazta meg nemrégiben egy dolgozatában Almási Enikő zeneszerző, dalszövegíró, irodalomterapeuta azt, hogy a szöveggel való ismerkedéshez társított zenei tartalmak révén
nemcsak az önismeret fejlődik, hanem növekszik a nyitottság is a modern zene iránt. Az irányított hangadásos gyakorlatok körülhatárolt formák »játszásával« segítséget nyújtanak a memória és a rögtönzési készség fejlesztéséhez, a figyelem összpontosításához, a társas alkotás megéléséhez. A hang legjellemzőbb összetevőinek (hangmagasság, időtartam, hangerő, hangszín, hangok közötti szünetek) és a véletlen törvényszerűségeinek felhasználásával rendszertelen folyamatokból hozunk létre rendet, azaz kompozíciót.
Ma ismert magyar nyelvű líránk kialakulásának időszaka a XVI. század, amikor először vallásos szövegeket, elsősorban zsoltárokat fordítottak a protestáns prédikátorok, később pedig könnyedebb témák felé fordultak első fennmaradt és nyomtatásban is megjelent műveket alkotó költőink, mint ahogy tette ezt irodalmi nyelvünk egyik megalapozója, Balassi Bálint is, vagy az ő szövegeinek sajtó alá rendezője, Rimay János.
A magyar költészeti hagyomány az elmúlt századokban a költői nyelv tekintetében tendenciózusan megoszlott: hol az archaizálás és a népnyelvbe való „visszamenekülés”, hol a nyelvújítás és a modernizálás igénye lépett föl. (Lényegében ez képezte az irodalmi életünkben napjainkban is törésvonalat keltő népi–urbánus ellentét esztétikai alapját.) A Kazinczy Ferencet követő nemzedékek (Kisfaludyék, Berzsenyiék és Vörösmartyék) tették le a modern lírai nyelv fundamentumait, amelyből aztán Petőfi Sándor és Arany János halhatatlan klasszikus költeményei épültek. De ezt a nyelvi és kulturális hagyományt vállalta – a magyar népköltészeti alapokra szövegszerűen utalva – többek között Ady Endre, József Attila vagy Radnóti Miklós. Ezek szellemében érthető, hogy Radnóti szobájában Berzsenyi és Arany arcképe volt kint, ahogy magyarázható az is, hogy József Attila a szöveg és a ritmus zeneiségéből, mint irodalomtörténeti és metapoétikai problémából igyekezett tudományos kutatásokat folytatni, és ebből tervezte megírni aztán – soha el nem készült – doktori értekezését is.
Posztmodern (helyesebben poszt-posztmodern) korunk a „művészeti újrahasznosítások”, az újragondolások és újrakeverések ideje.
A remix, mint alkotási eljárás az irodalmi hagyomány szövegvilágából végtelen változatok létrehozását ígéri. A legfiatalabbaknak az online térben való állandó jelenléte és az attól elválaszthatatlan online szocializációja (amikor az önmagukról alkotott portréjuk és a másokról megkonstruált képük jórészt online ingerekből, semmint interperszonális élményekből jön létre) következményeként a költészet is új dimenzióba lépett.
Gondoljunk csak bele, hogy mekkora kommunikációs forradalom volt a könyvnyomtatás megjelenése, amikor mechanikus úton lehetett a gondolatainkat megörökíteni és előállítani. Aztán a rádió és a televízió felbukkanása, amikor mindezt hallhatta és láthatta is a potenciális közönség. Talán az előbbieknél még nagyobb forradalom volt az internet megjelenése. Ennek – és az ennek nyomán minden korábbinál kiterjedtebb hálózati társadalmaknak – köszönhetően ma már néhány kattintással publikáló szerzővé válhatunk, és a közösségi médiafelületeken (ön)korlát nélkül terjeszthetjük a szövegeinket. Ennek eredményeként egyrészt a minőségi kontroll (a szerkesztők és a szerkesztőségek tevékenysége) vált fölöslegessé és veszett el, másrészt megteremtődött az alkotó és a befogadó között a közvetlen (pontosabban lényegét tekintve mégiscsak virtuális) kapcsolat lehetősége.
A blogok, vlogok, rövid közösségi médiás tartalmak világában bárki lehet költő.
A slam poetry és a szövegcentrikus könnyűzene (immáron több évtizede tartó) korszakában egyszerűen elérhetővé és könnyen megformálhatóvá válik a lírai tartalom. A szövegek szerzői valamilyen közös élményeken alapuló, ezáltal könnyen értelmezhető tartalmakat fogalmaznak meg, a lírai szöveget az elefántcsonttorony zártsága és a parnasszusi magasság helyett a mindennapok közösségi és nyelvi jelenségeiben kontextualizálják, akár dalszövegekkel, akár közösségi médiás posztokkal.
Hogy az előbb körülírt „mindennapi költészet” rosszabb-e vagy jobb, minőségibb-e vagy gyatrább a „hagyományos” költői kifejezésmódoknál, ezt nehéz megmondani. Viszont a könnyen hozzáférhető, dallamos, ritmikus és legtöbbször rímekkel is ellátott szövegeknek az előnye, hogy rávilágítanak a költészet fontosságára, személyiségünket alakító hatására. Ha az elénk kerülő verseket elolvassuk, akkor azok esetleg nemcsak felkeltik az érdeklődésünk az irodalmi hagyomány iránt, de általuk jobban megismerhetjük a minket körülvevő világot, a körülöttünk élő embereket – és végső soron saját magunkat.
