Túlélheti a költészet az internetet és a közösségi médiát?

A művészet az emberi léttől elválaszthatatlan. A zene, az irodalom, a képzőművészet az emberi minőség teljességéhez járul hozzá, ezek nélkül az élet elképzelhetetlen. A művészetek megjelenése tette az embert emberré, aki a létfenntartás mindennapjainak küzdelmei mellett az örökkévalóságra is pillantott, amikor kőbe véste azt, amit ábrázolni kívánt, szövegben és dallamban fogalmazta meg azt, aminek örült, azt, ami bántotta, vagy éppen azt, amire vágyott.

Slam poetry Berlinben. Fotó: Getty Images

Balázs Béla Bartók által megzenésített szövege – amelyhez Kass János készített méltó illusztrációkat – a komplex művéseztterápia számára is tartogat lehetőségeket. Éppen ennek kapcsán, utalva a költészet zenei meghatározottságára is, fogalmazta meg nemrégiben egy dolgozatában Almási Enikő zeneszerző, dalszövegíró, irodalomterapeuta azt, hogy a szöveggel való ismerkedéshez társított zenei tartalmak révén 

nemcsak az önismeret fejlődik, hanem növekszik a nyitottság is a modern zene iránt. Az irányított hangadásos gyakorlatok körülhatárolt formák »játszásával« segítséget nyújtanak a memória és a rögtönzési készség fejlesztéséhez, a figyelem összpontosításához, a társas alkotás megéléséhez. A hang legjellemzőbb összetevőinek (hangmagasság, időtartam, hangerő, hangszín, hangok közötti szünetek) és a véletlen törvényszerűségeinek felhasználásával rendszertelen folyamatokból hozunk létre rendet, azaz kompozíciót.

Ma ismert magyar nyelvű líránk kialakulásának időszaka a XVI. század, amikor először vallásos szövegeket, elsősorban zsoltárokat fordítottak a protestáns prédikátorok, később pedig könnyedebb témák felé fordultak első fennmaradt és nyomtatásban is megjelent műveket alkotó költőink, mint ahogy tette ezt irodalmi nyelvünk egyik megalapozója, Balassi Bálint is, vagy az ő szövegeinek sajtó alá rendezője, Rimay János.  

A magyar költészeti hagyomány az elmúlt századokban a költői nyelv tekintetében tendenciózusan megoszlott: hol az archaizálás és a népnyelvbe való „visszamenekülés”, hol a nyelvújítás és a modernizálás igénye lépett föl. (Lényegében ez képezte az irodalmi életünkben napjainkban is törésvonalat keltő népi–urbánus ellentét esztétikai alapját.) A Kazinczy Ferencet követő nemzedékek (Kisfaludyék, Berzsenyiék és Vörösmartyék) tették le a modern lírai nyelv fundamentumait, amelyből aztán Petőfi Sándor és Arany János halhatatlan klasszikus költeményei épültek. De ezt a nyelvi és kulturális hagyományt vállalta – a magyar népköltészeti alapokra szövegszerűen utalva – többek között Ady Endre, József Attila vagy Radnóti Miklós. Ezek szellemében érthető, hogy Radnóti szobájában Berzsenyi és Arany arcképe volt kint, ahogy magyarázható az is, hogy József Attila a szöveg és a ritmus zeneiségéből, mint irodalomtörténeti és metapoétikai problémából igyekezett tudományos kutatásokat folytatni, és ebből tervezte megírni aztán – soha el nem készült – doktori értekezését is.  

Posztmodern (helyesebben poszt-posztmodern) korunk a „művészeti újrahasznosítások”, az újragondolások és újrakeverések ideje. 

A remix, mint alkotási eljárás az irodalmi hagyomány szövegvilágából végtelen változatok létrehozását ígéri. A legfiatalabbaknak az online térben való állandó jelenléte és az attól elválaszthatatlan online szocializációja (amikor az önmagukról alkotott portréjuk és a másokról megkonstruált képük jórészt online ingerekből, semmint interperszonális élményekből jön létre) következményeként a költészet is új dimenzióba lépett.

Gondoljunk csak bele, hogy mekkora kommunikációs forradalom volt a könyvnyomtatás megjelenése, amikor mechanikus úton lehetett a gondolatainkat megörökíteni és előállítani. Aztán a rádió és a televízió felbukkanása, amikor mindezt hallhatta és láthatta is a potenciális közönség. Talán az előbbieknél még nagyobb forradalom volt az internet megjelenése. Ennek – és az ennek nyomán minden korábbinál kiterjedtebb hálózati társadalmaknak – köszönhetően ma már néhány kattintással publikáló szerzővé válhatunk, és a közösségi médiafelületeken (ön)korlát nélkül terjeszthetjük a szövegeinket. Ennek eredményeként egyrészt a minőségi kontroll (a szerkesztők és a szerkesztőségek tevékenysége) vált fölöslegessé és veszett el, másrészt megteremtődött az alkotó és a befogadó között a közvetlen (pontosabban lényegét tekintve mégiscsak virtuális) kapcsolat lehetősége.

A blogok, vlogok, rövid közösségi médiás tartalmak világában bárki lehet költő. 

A slam poetry és a szövegcentrikus könnyűzene (immáron több évtizede tartó) korszakában egyszerűen elérhetővé és könnyen megformálhatóvá válik a lírai tartalom. A szövegek szerzői valamilyen közös élményeken alapuló, ezáltal könnyen értelmezhető tartalmakat fogalmaznak meg, a lírai szöveget az elefántcsonttorony zártsága és a parnasszusi magasság helyett a mindennapok közösségi és nyelvi jelenségeiben kontextualizálják, akár dalszövegekkel, akár közösségi médiás posztokkal.  

Hogy az előbb körülírt „mindennapi költészet” rosszabb-e vagy jobb, minőségibb-e vagy gyatrább a „hagyományos” költői kifejezésmódoknál, ezt nehéz megmondani. Viszont a könnyen hozzáférhető, dallamos, ritmikus és legtöbbször rímekkel is ellátott szövegeknek az előnye, hogy rávilágítanak a költészet fontosságára, személyiségünket alakító hatására. Ha az elénk kerülő verseket elolvassuk, akkor azok esetleg nemcsak felkeltik az érdeklődésünk az irodalmi hagyomány iránt, de általuk jobban megismerhetjük a minket körülvevő világot, a körülöttünk élő embereket – és végső soron saját magunkat.