Az angolul cancel culture-ként emlegetett fogalom nem pusztán emberek és gondolatok elutasítását jelenti, de adott esetben aktív üldözését is, leginkább a rasszizmus, a szexizmus vagy a bántalmazás bélyege alatt. Az eltörlés ott kezdődik, hogy az online népítélet agresszív és megsemmisítő kritikával támadja a lincselés áldozatát, majd az online terekből eltávolítják a kritizált személyt, és mivel a virtualitás és a valóság között egyre erőteljesebb az átjárás, előfordulhat, hogy a való életben is elveszíti állásást a megtámadott, kizárhatják egyesületekből, klubokból, szakmai vagy magánéleti kapcsolathálójából. Az eltörlés kultúrája ugyan a közösségi médiában született, de ma már nemcsak az egyetemi életben (ahol a fiatal korosztály miatt döntő a közösségi média szerepe), és nemcsak a filmiparban vagy más művészeti ágakban (ahol nélkülözhetetlen marketingeszköz az online média), hanem az élet szinte minden területén megjelent.
Eltörlés balról
A #metoo és a Black Lives Matter (Számítanak a fekete életek) mozgalmak segítették a széles körű terjedést. Az elmúlt években a cancel culture nevében több történelmi személyiséget, hírességet, műalkotást, könyvet vagy éppen filmet minősítettek sértőnek nem megfelelő nőképe, rasszista szemlélete, gyarmatosító ideológiája vagy homofób jellege miatt. 2020-ban az eltörléskultúra a leplezetlen politikai harc fegyvere is lett. Egy amerikai baloldali mozgalom feketelistát kívánt készíteni a Trump-kormánnyal együttműködőkről, majd Donald Trumpot akarták – és akarják utólag is – kitörölni az elnökök sorából (azért küzdenek például, hogy ne kapjon elnöki nyugdíjat és ne legyen könyvtára). Azt sikerült elérni, hogy a Twitter törölte a volt elnök fiókját, majd a könyvkiadók döntöttek, hogy nem adják ki a Trump-kormány tagjainak munkáit, visszaemlékezéseit. Ahogy élesedik a politikai küzdelem, úgy tűnik, számosan az amerikai baloldalról akár el is tüntetnék a republikánusokat.
Az abszurd törekvést jól mutatja milyen méreteket ölthet egy cancel kampány, amely akár teljes társadalmi csoportokat kíván felszámolni.
Bár az eltörléskultúra mozgatórugója látszólag a felháborodás, amelyet egyes emberek éreznek vagy bizonyos csoportokat mozgatnak, ha szembesülnek az értékvilágukat megkérdőjelező vagy megbotránkoztató jelenséggel. A cancelling így a spontaneitás látszatát kapja, valójában azonban az ilyen kezdeményezések nagyon szervezettek és tudatosak. Az ideológia eredete az a baloldali meggyőződés, hogy a kultúra – azon belül a nyelv – az osztályhatalom eszköze, segíti az uralmon lévőket, hogy a valóságot saját érdekeiknek megfelelően mutassák be. Az osztályharcot éppen ezért ki kell terjeszteni a nyelvre és a kultúrára, olyan szavakat kell használni, amelyek a baloldali valóságértelmezést tükrözik, olyan történelmet kell konstruálni, amely az elnyomó–elnyomott dichotómiára épül, s olyan kultúrát kell teremteni, ami a baloldali szemléletet támasztja alá. Ennek megfelelően üldözni, tiltani, eltörölni kell minden olyan szót, gesztust, gondolatot, emléket és embert, ami vagy aki szemben áll ezekkel a nézetekkel. Az újbaloldali, woke-ideológia politikai programja – az ilyen mozgalmakat támogató nagyvállalatok miatt – feladta a klasszikus baloldali elképzeléseket, és a szerintük alulreprezentált csoportokat akarja megfelelő nyilvánossághoz és megbecsüléshez juttatni.
Az eltörlés kultúrájának hívei szerint nincs pártos megfontolás a jelenség mögött, pusztán a modern világot jellemző szociális, kulturális és technológiai tényezők hatására növekszik a társadalmi tudatosság és az érzékenység a társadalmi igazságossággal, az egyenlőséggel és a személyes magatartási mintákkal kapcsolatban. Ez a megnövekedett tudatosság, miközben elősegíti a pozitív változást, az egyének tetteinek és szavainak fokozott ellenőrzéséhez is vezet, ami néha gyors, negatív, nyilvános ítéletekhez vezet. Mások szerint a látványos online lincselések csak elszigetelt jelenségek, nincs mögöttük semmi veszélyes. Jan-Werner Müller princetoni német politológus is erről írt a Neue Zürcher Zeitungban. Müller súlyos hibának véli, hogy
az eltörléskultúrát sokan a szabadságunkra leselkedő legfőbb veszélynek tartják.
Elismeri, hogy egyes egyetemeken előfordulnak súlyos incidensek, és bizonyos előadókat elhallgattatnak, rendezvényeket betiltanak, ám abszurdnak tartja, hogy az ilyen esetekből a szólás- és gondolatszabadság hívei a nyugati civilizáció hanyatlására következtetnek. Müller szerint az eltörléskultúra hívei még az egyetemeken is kisebbségben vannak, és csak a konzervatív kultúrharcosok kreálnak átfogó világmagyarázatot az elszigetelt esetekből, hogy politikai tőkét kovácsoljanak a morális pánik felkorbácsolásából és a nem létező halálos ellenséggel szembeni harcból.
A kultúra sérül
Bizonyára igaza van a szerzőnek, hogy a cancel culture hívei a kisebbség képviselői, ám ez nem jelenti azt, hogy törekvéseik ne lennének károsak az európai kultúrára nézve. Az eltörés kultúrája ugyanis lényege szerint akadályozza a párbeszédet, a vitát és ezeken keresztül egymás megértését, így a valóságról alkotott képünket is eltorzítja. Legagresszívebb formájában olyan környezetet teremthet, ahol az egyének vonakodnak véleményt nyilvánítani vagy vitába bocsátkozni, mert félnek a kiközösítéstől. Ez a nézőpontok homogenizálódásához vezethet, ahol az ellentmondásos nézőpontok elhallgatnak. Így nemcsak a demokrácia, de végső soron a kultúra is sérül.
Sokan úgy tartják, nem szándékos rombolásról van szó, hanem pusztán a modern média hatásáról, hogy felerősíti az identitáscsoportok hangját. Olyan emberek megszólalásait, akik a XXI. században kialakult identitáspolitikának megfelelően abszolutizálják a csoporttagságot, azt állítva, hogy az ilyen típusú identitás szükségszerűen és kizárólagosan meghatározza személyiségüket. Az identitáspolitika – a mögöttes politikai érdekeknek megfelelően – a csoportot körülrajzoló jellemzőket eltúlozza, s így karikatúraszerű és egyoldalú identitást kínál híveinek, akik ennek nyomán egzisztenciális fenyegetésként tekintenek minden kritikára. A kritikát ugyanis – megfelelve a baloldali ideológiai hagyománynak – az osztályuralom eszközének tekintik. A kialakuló buborékban a paranoia, a félelem és a hisztérikus küzdeni akarás öngerjesztővé válik.
Úgy tűnik, hogy az eltörléskultúra mögött az a mechanizmus áll, amelyben a közösségi média rendkívüli módon felerősíti az agresszív kisebbség hangját.
A radikális hívek sokkal aktívabbak, mint a mérsékeltek, így a médiatérben is sokkal többet és sokkal erőteljesebben vannak jelen. (Ráadásul egyre több kutatás támasztja alá, hogy az internetes trollok között feltűnően nagy a szadisták és a pszichopaták aránya.) Az eltörlési törekvések mögött sohasem a nehezen elérhető átlagfogyasztók állnak, akiknek a véleményére a döntéshozók és a kutatók kíváncsiak lennének, hanem a társadalom lincselésre kapható, hergelhető szűk rétege. Ezek véleménye jelenik – a közösségi média aktivitást jutalmazó hatásának megfelelően – reprezentatívként. A szemlélőnek óriási tömegnek tűnnek, hiszen saját, a mérsékeltekre jellemző viselkedésmintáját vetíti a radikális aktivisták, mentálisan sérült trollok online jelenlétére, és úgy képzeli, hogy a kommentek, lájkok csak a jéghegy csúcsát jelentik, a pár tucatnyi megnyilvánulás mögött több ezer hasonló vélemény van. Ez leginkább azok valóságértelmezését torzítja el, akik közönségként, józan többségként kívülről figyelnek egy kibontakozó eltörlési törekvést. A döntéshozóknak pedig a szélesen értelmezett közvéleményhez kell igazodnia, így betiltják a rendezvényt, kirúgják a megvádolt munkavállalót, átkeresztelik az utcát, végső soron megfelelnek egy szűk csoport impulzív gesztusainak.
