Nem az a baj – hirdette a kissé tájékozatlan gimnáziumi történelemtanár –, ha valaki képtelen társadalmi ideákat vázol fel, hanem az, ha valaki nekiáll ezeket megvalósítani. A valóság persze az, hogy a marxizmus minden korifeusa igyekezett megvalósítani képtelen ideáit, s a nyomukban járó aktivisták ma is azon dolgoznak, hogy fantazmagóriáikat ránk erőltessék. Marx és Engels mindent elkövetett, hogy a kommunizmus formálódó programját átültesse a valóságba, s mellesleg úgy túrta ki a Nemzetközi Munkásszövetség, vagyis az Első Internacionálé tagjai közül az anarchistákat (akik semmiképen sem akarták elfogadni, hogy az osztály nélküli társadalomhoz a proletárdiktatúrán át vezet a történelmi fejlődés útja), hogy nehéz azt gondolni: a két filozófus csak jóhiszemű idealista volt. De elég beleolvasni a francia forradalomról, a negyvennyolcas felkelésekről vagy a párizsi kommünről írott szövegeikbe ahhoz, hogy érzékeljük: ezek nem pusztán teoretikus elmék, illetve ha azok, akkor a terror teoretikusai.

Nem egy jóindulatú idióta volt
Ebben a bölcsőben ringatták Lenint, aki mikor tehette, mindent meg is tett azért, hogy a proletárdiktatúra a maga kíméletlen eszközeivel eltiporja a kommunista eszme ellenségeit. Egy 1918 augusztusában kelt publicisztikában (Levél az amerikai munkásokhoz) így magyarázza a terror történelmi szükségszerűségét:
Az angol burzsoák elfeledték a maguk 1649-ét, a franciák pedig a maguk 1793-át. A terror helyes és jogos volt, amíg a burzsoázia a feudális urak ellen a saját érdekében alkalmazta. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint a munkások és parasztok oly mértékben elszemtelenedtek, hogy a burzsoá ellen használták. A terror helyes és jogos volt, amíg arra használták fel, hogy az egyik kizsákmányoló kisebbséget a másik kizsákmányoló kisebbségre cseréljék. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint már arról volt szó, hogy minden kizsákmányoló kisebbséget meg kell dönteni. A nemzetközi imperialista burzsoázia az „ő háborújában” megölt tízmillió embert és másik húszmilliót nyomorékká tett, egy olyan háborúban, amelyben annak kellett eldőlnie, hogy az angol vagy a német rabló uralja-e majd az egész világot. Ha a mi háborúnk, az elnyomottak és kizsákmányoltak háborúja az elnyomók és kizsákmányolók ellen minden országban fél- vagy egymillió áldozatot követel, akkor a burzsoázia azt fogja mondani, hogy az ő háborúja jogos, a mi háborúnk viszont bűnös. A burzsoázia képviselői megértik talán, hogy a rabszolgatartók uralmának megdöntéséhez megérte az egész országot évekig tartó polgárháborúba sodorni, amely ugyanakkor a rombolás, dúlás és terror – minden egyes háború kísérő jelensége ez – vállalása is. Most azonban nem tudják és nem akarják a burzsoázia képviselői és ügyének védői megérteni, hogy a polgárháború szükséges és helyes.
Ha pedig szükséges és helyes – érvel Lenin –, akkor nem kell kísérletet tenni az elkerülésére, hanem a történelmi szükségszerűség nevében le kell sújtania a vörösterrornak. És ezzel létrejöttek az első koncentrációs táborok, tömegeket deportáltak, százezreket végeztek ki, milliókat fosztottak meg az élelemtől, s az új szovjet államban tombolni kezdett az erőszak, az éhség és a halál. És ezzel el is jutottam oda, amit Leninnel kapcsolatban érdemes elmondani.