Lenin él, és ennek nehéz örülni

Profetikus előrelátással jósolta meg Majakovszkij: Lenin zsil, Lenin zsiv, Lenin bugyet zsity. Lenin valóban él, hiába ütötte meg a guta száz évvel ezelőtt. 1924. január 21-én halt meg a kommunista utópia megteremtője, s hívei ma is hajlandók leszámolni a hétköznapok valóságával az elképzelt jövő reményében. Lenin szelleme máig kísérti a világot.

Military Parade in Red Square (Photo by Peter Turnley/Corbis/VCG via Getty Images) Fotó: Peter Turnley

Van ugyanis egy másik mítosz, ami makacs módon él a modern közgondolkodásban, sőt újabban erős baloldali mozgalmak sarjadnak ki belőle. Ez így szól: 

a kommunizmus nemes eszméje, de legalábbis a baloldali humanizmus nagyszerű ideálja nem lett attól kevésbé értékes, hogy száz évvel ezelőtt nem sikerült megvalósítani, hogy megfeneklett, kisiklott, félrecsúszott, terrorba és elnyomásba fulladt.

Nos, Lenin halálának századik évfordulóján is érdemes leszögezni: a kommunizmus és a baloldal álságos humanizmusa éppen olyan hamis és eredendően gonosz eszme, mint a náci rasszhigiénia. Lényege szerint elnyomó és terrorisztikus. Nem azért, mert elfogadja a proletárdiktatúrát, nem azért, mert történelmi szükségszerűségnek tartja a terrort, ahogy az imént olvashattuk, hanem éppen fordítva: azért kényszerül helyeselni az agressziót, mert lényege szerint végletes megosztottságként látja a világot, zéró összegű játszmának, vagy ők, vagy mi szembenállásnak. A marxizmus–leninizmus bűne nemcsak az, hogy halálba taszított több millió embert, hanem az is, hogy kidolgozott egy olyan társadalomképet, amelynek központi eleme az antagonizmus, a konfrontáció, az osztályharc.  

Miközben persze kétségtelen, hogy az emberi társadalomban sem a javakat, sem a lehetőségeket, sem a terheket nem tudjuk egyenlően elosztani, mégis látnunk kell, hogy az együttműködés, a feladatmegosztás, az okos, de legalábbis észszerűségre, hatékonyságra törekvő koordináció, a jól strukturált intézmények, szervezetek, hálózatok felépítésére és megtartására való törekvés jelenti az emberi lét legfontosabb keretrendszerét. Akik az összeműködés helyére a szembenállást teszik, akik a történelem folyamán kétségkívül sokszor felerősödő kizsákmányolásra mutatva azt állítják, hogy az osztályelnyomás, és ennek következtében az osztályharc a haladás hajtóereje, azok az emberi lét legfontosabb vonásával, az ember társas jellegével, együttműködő hajlamával szemben foglalnak állást. Nem meglepő, mondjuk úgy, szükségszerű, ha ebből a gyűlölködő alapállásból gyűlöletkultúra, terror és elnyomás születik.  

Ami pedig a forradalmárok fennen hangoztatott humanizmusát illeti: alig képzelhető el kevésbé humánus gondolat, mint emberek legyilkolását helyesnek tartani más emberek boldogabb életének reményében.  

Lenin száz évvel később

Noha okkal hihetnénk azt, hogy a kommunista (és nemzetiszocialista) rendszerek bukásával a végzetes társadalmi polarizációt hirdető ideológiák is a történelem süllyesztőjébe kerültek, a valóság sajnos egészen más. A XX. század második felében – akkoriban még a létező szocializmus alternatívájaként – megszülettek a mára a kritikai elméletek összefoglaló neve alatt kivirágzott filozófiák. Ezek közös jellemzője, hogy kiindulópontjuk szerint a társadalmakat partikuláris szempontok – osztályérdekek, csoportérdekek, tradicionális szervezetek érdekei – uralják, s érdekeiknek megfelelően tartják fenn az egyenlőtlenség különböző formáit. Az elnyomó  rendszernek természetesen része a klasszikus kultúra minden eleme, így a hagyományos, pozitivista tudomány is, amely az objektív, leíró jellegű megismerés lehetőségét hirdeti. A kritikai elméletek szerint ugyanis ez nem lehetséges, hiszen – ha a lét meghatározza a tudatot, ahogy Marx állította, akkor – a megismerő eleve a rendszer ágense, amit éppen ezért igazolni is igyekszik. Nem így a kritikai elméletek hívei, akik a rendszer kritikáját adják, bármivel is foglalkozzanak. S fő céljuk természetesen az elnyomó, egyenlőtlenségeket fenntartó struktúra lebontása. A kritikai elméletek természetesen elsősorban a humán tudományok területén tudnak érvényesülni. Ahol elgondolásaik gyökeret vertek, ott olyan szempontokat érvényesítenek, melyek szerint például a faj, a nem, a nemzet, nem is beszélve a vallásról mind-mind társadalmilag konstruált kategória, amely nem objektív, inherens vagy rögzített tulajdonságokból következik, s nem függ össze semmiféle biológiai, genetikai, természeti realitással, ezeket a társadalom találja fel, alkalmazza vagy törli el, ahogyan a hatalmon levők érdekeinek megfelel.  

A pszichológia, szociológia, politológia és hasonló tudományterületek esetén sok egyetemen és szakmai szervezetben domináns helyzetbe jutottak a kritikus aktivisták, kialakították a maguk kritikai szakterületeit, mint amilyen a genderelmélet, a kritikai rasszelmélet vagy éppen a kritikai pszichológia. Ez utóbbival kapcsolatban a közelmúltban közölt érdekes – és a leninizmus borzalmainak lélektani gyökereire is rámutató – elemzést Szilvay Gergely a Mandiner hasábjain. Kirsty Miller új tanulmányát (a Cynical Therapies, azaz Cinikus terápiák című kötetben, amely cím a critical theories, a kritikai elméletek fogalom kiforgatása) bemutatva ismertette az Amerikai Pszichológiai Társaság állásfoglalását a kritikai elméletek, azaz a szélsőbaloldali woke ideológia mellett. Ennek értelmében a terápia nem arra fókuszál, hogy az egyénnek segítsen; ehelyett politikai gyakorlatként keretezik át, amelynek feladata az elnyomónak hitt hatalmi rendszerek leépítése – idézi Szilvay Gergely a Cinikus terápiák gyűjteményes kötet egyik szerzőjét. Ehhez még hozzáteszi: az elemző szerint a kritikai elméletek keretei között kialakított terápiákban a pácienseket a gyűlölet és a destruktív kapcsolatok felé terelik, a kritikai elméletek és a woke ugyanis valójában a gyűlöletet szítja azzal, hogy baráti és ellenséges csoportokat kreál.

Lenin öröksége velünk él. 

Borítókép: Katonai parádé a Vörös téren (Fotó: Getty Images)