Nem az a baj – hirdette a kissé tájékozatlan gimnáziumi történelemtanár –, ha valaki képtelen társadalmi ideákat vázol fel, hanem az, ha valaki nekiáll ezeket megvalósítani. A valóság persze az, hogy a marxizmus minden korifeusa igyekezett megvalósítani képtelen ideáit, s a nyomukban járó aktivisták ma is azon dolgoznak, hogy fantazmagóriáikat ránk erőltessék. Marx és Engels mindent elkövetett, hogy a kommunizmus formálódó programját átültesse a valóságba, s mellesleg úgy túrta ki a Nemzetközi Munkásszövetség, vagyis az Első Internacionálé tagjai közül az anarchistákat (akik semmiképen sem akarták elfogadni, hogy az osztály nélküli társadalomhoz a proletárdiktatúrán át vezet a történelmi fejlődés útja), hogy nehéz azt gondolni: a két filozófus csak jóhiszemű idealista volt. De elég beleolvasni a francia forradalomról, a negyvennyolcas felkelésekről vagy a párizsi kommünről írott szövegeikbe ahhoz, hogy érzékeljük: ezek nem pusztán teoretikus elmék, illetve ha azok, akkor a terror teoretikusai.
Nem egy jóindulatú idióta volt
Ebben a bölcsőben ringatták Lenint, aki mikor tehette, mindent meg is tett azért, hogy a proletárdiktatúra a maga kíméletlen eszközeivel eltiporja a kommunista eszme ellenségeit. Egy 1918 augusztusában kelt publicisztikában (Levél az amerikai munkásokhoz) így magyarázza a terror történelmi szükségszerűségét:
Az angol burzsoák elfeledték a maguk 1649-ét, a franciák pedig a maguk 1793-át. A terror helyes és jogos volt, amíg a burzsoázia a feudális urak ellen a saját érdekében alkalmazta. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint a munkások és parasztok oly mértékben elszemtelenedtek, hogy a burzsoá ellen használták. A terror helyes és jogos volt, amíg arra használták fel, hogy az egyik kizsákmányoló kisebbséget a másik kizsákmányoló kisebbségre cseréljék. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint már arról volt szó, hogy minden kizsákmányoló kisebbséget meg kell dönteni. A nemzetközi imperialista burzsoázia az „ő háborújában” megölt tízmillió embert és másik húszmilliót nyomorékká tett, egy olyan háborúban, amelyben annak kellett eldőlnie, hogy az angol vagy a német rabló uralja-e majd az egész világot. Ha a mi háborúnk, az elnyomottak és kizsákmányoltak háborúja az elnyomók és kizsákmányolók ellen minden országban fél- vagy egymillió áldozatot követel, akkor a burzsoázia azt fogja mondani, hogy az ő háborúja jogos, a mi háborúnk viszont bűnös. A burzsoázia képviselői megértik talán, hogy a rabszolgatartók uralmának megdöntéséhez megérte az egész országot évekig tartó polgárháborúba sodorni, amely ugyanakkor a rombolás, dúlás és terror – minden egyes háború kísérő jelensége ez – vállalása is. Most azonban nem tudják és nem akarják a burzsoázia képviselői és ügyének védői megérteni, hogy a polgárháború szükséges és helyes.
Ha pedig szükséges és helyes – érvel Lenin –, akkor nem kell kísérletet tenni az elkerülésére, hanem a történelmi szükségszerűség nevében le kell sújtania a vörösterrornak. És ezzel létrejöttek az első koncentrációs táborok, tömegeket deportáltak, százezreket végeztek ki, milliókat fosztottak meg az élelemtől, s az új szovjet államban tombolni kezdett az erőszak, az éhség és a halál. És ezzel el is jutottam oda, amit Leninnel kapcsolatban érdemes elmondani.
Van ugyanis egy másik mítosz, ami makacs módon él a modern közgondolkodásban, sőt újabban erős baloldali mozgalmak sarjadnak ki belőle. Ez így szól:
a kommunizmus nemes eszméje, de legalábbis a baloldali humanizmus nagyszerű ideálja nem lett attól kevésbé értékes, hogy száz évvel ezelőtt nem sikerült megvalósítani, hogy megfeneklett, kisiklott, félrecsúszott, terrorba és elnyomásba fulladt.
Nos, Lenin halálának századik évfordulóján is érdemes leszögezni: a kommunizmus és a baloldal álságos humanizmusa éppen olyan hamis és eredendően gonosz eszme, mint a náci rasszhigiénia. Lényege szerint elnyomó és terrorisztikus. Nem azért, mert elfogadja a proletárdiktatúrát, nem azért, mert történelmi szükségszerűségnek tartja a terrort, ahogy az imént olvashattuk, hanem éppen fordítva: azért kényszerül helyeselni az agressziót, mert lényege szerint végletes megosztottságként látja a világot, zéró összegű játszmának, vagy ők, vagy mi szembenállásnak. A marxizmus–leninizmus bűne nemcsak az, hogy halálba taszított több millió embert, hanem az is, hogy kidolgozott egy olyan társadalomképet, amelynek központi eleme az antagonizmus, a konfrontáció, az osztályharc.
Miközben persze kétségtelen, hogy az emberi társadalomban sem a javakat, sem a lehetőségeket, sem a terheket nem tudjuk egyenlően elosztani, mégis látnunk kell, hogy az együttműködés, a feladatmegosztás, az okos, de legalábbis észszerűségre, hatékonyságra törekvő koordináció, a jól strukturált intézmények, szervezetek, hálózatok felépítésére és megtartására való törekvés jelenti az emberi lét legfontosabb keretrendszerét. Akik az összeműködés helyére a szembenállást teszik, akik a történelem folyamán kétségkívül sokszor felerősödő kizsákmányolásra mutatva azt állítják, hogy az osztályelnyomás, és ennek következtében az osztályharc a haladás hajtóereje, azok az emberi lét legfontosabb vonásával, az ember társas jellegével, együttműködő hajlamával szemben foglalnak állást. Nem meglepő, mondjuk úgy, szükségszerű, ha ebből a gyűlölködő alapállásból gyűlöletkultúra, terror és elnyomás születik.
Ami pedig a forradalmárok fennen hangoztatott humanizmusát illeti: alig képzelhető el kevésbé humánus gondolat, mint emberek legyilkolását helyesnek tartani más emberek boldogabb életének reményében.
Lenin száz évvel később
Noha okkal hihetnénk azt, hogy a kommunista (és nemzetiszocialista) rendszerek bukásával a végzetes társadalmi polarizációt hirdető ideológiák is a történelem süllyesztőjébe kerültek, a valóság sajnos egészen más. A XX. század második felében – akkoriban még a létező szocializmus alternatívájaként – megszülettek a mára a kritikai elméletek összefoglaló neve alatt kivirágzott filozófiák. Ezek közös jellemzője, hogy kiindulópontjuk szerint a társadalmakat partikuláris szempontok – osztályérdekek, csoportérdekek, tradicionális szervezetek érdekei – uralják, s érdekeiknek megfelelően tartják fenn az egyenlőtlenség különböző formáit. Az elnyomó rendszernek természetesen része a klasszikus kultúra minden eleme, így a hagyományos, pozitivista tudomány is, amely az objektív, leíró jellegű megismerés lehetőségét hirdeti. A kritikai elméletek szerint ugyanis ez nem lehetséges, hiszen – ha a lét meghatározza a tudatot, ahogy Marx állította, akkor – a megismerő eleve a rendszer ágense, amit éppen ezért igazolni is igyekszik. Nem így a kritikai elméletek hívei, akik a rendszer kritikáját adják, bármivel is foglalkozzanak. S fő céljuk természetesen az elnyomó, egyenlőtlenségeket fenntartó struktúra lebontása. A kritikai elméletek természetesen elsősorban a humán tudományok területén tudnak érvényesülni. Ahol elgondolásaik gyökeret vertek, ott olyan szempontokat érvényesítenek, melyek szerint például a faj, a nem, a nemzet, nem is beszélve a vallásról mind-mind társadalmilag konstruált kategória, amely nem objektív, inherens vagy rögzített tulajdonságokból következik, s nem függ össze semmiféle biológiai, genetikai, természeti realitással, ezeket a társadalom találja fel, alkalmazza vagy törli el, ahogyan a hatalmon levők érdekeinek megfelel.
