Ha a nyelv a közösség szellemi teremtménye, alkotása, fokozottan áll ez a nép nyelvére. Ennek egyik jellegzetes vonása, hogy bizonyos normákat és formákat kötelezően előír az egyén számára. Ezeknek a formuláknak megfelelő alkalommal való kimondása öntudatlanul is kötelező, eltérő fogalmazásnak helye nincs, elmulasztása pedig a paraszti illendőség sérelme volna. Így a házba érkező vendég és a házbeliek között a beköszönés után a következő párbeszéd hangzik el:
– Hogy vannak?
– Köszönjük kérdésit, mögvagyunk. No, üljön lë!
– Nem fáradtam el!
– Nemcsak az ül lë, aki éfáradt.
– Kérdözzék mán, mé gyüttem!
– Majd mögmondod, ha akarod.
A hogy vagy? udvariassági kérdésre, különösen utcai találkozás alkalmával tisztességadás, kedv, hangulat szerint változatos felelet járja: Mögvagyok. Köszönöm kérdésit. Tudja a jó Isten, minek kérködjek vele. Sëhogysë, hálá Istennek. Jobban is löhetnék. Ëhogy ë. Csak vagyok. Még ëgy kicsikét. Mint a többi gróf. Mint a szögény grófok a gazdag városba. Virágjába, mint a rohadt tök. Mint hal a szatyorba. Össze-vissza, mint a hetipiac. Mögvagyok a többi közt.
Amikor valaki tovább már nem ér rá és menni akar, akkor efféle szólásokkal marasztalják: hónap is nap lösz, a gyüvő hétbül ëgy nap së múlt, nem hajt a török. Bizalmasabb közlésnél e közbeszúrt szavakkal kérik a titoktartást: embörségöd előtt mondom. A táplálkozási illendőség nyelvi formularendszeréről ott emlékezünk meg. A köszönés szokott, olykor már elmúlóban lévő formulái: jó röggelt, jó napot, jó éccakát. Változatok: pálinkás jó röggelt, szöröncsés jó napot, nyugodalmas jó éccakát. Öregek hozzáteszik: aggyon Isten. A fiatalok már: kévánok. Régies formák: dicsértessék a Jézus, sék a Jézus, dícsértessék, amihez megtisztelésül hozzáteszik a napszaknak megfelelő köszönést. Az elköszönés, búcsúzás formái: Isten áldjon mög, Isten hozzátok. Újabban már: viszontlátásra.
A fiatalabb az idősebbnek, a fehérnép a már kissé idősebb férfinak, járókelő a ház előtt álldogálónak, ülőnek előre köteles volt köszönni. Ez utóbbi esetben azonban az idősebb köszönés helyett efféleképpen kérdez oda: mögálltá? Mögültetök? Mire végződ? Ritkábban: löhet-ë? A köszönés falun, tanyán máig kötelező. Megilleti az idősebb idegent is. Algyőn még nemrégen is megrángatta a fülét annak a felnőtt fiatalnak is az idősebb, aki elmulasztotta a köszönést. A gyereket régebben arra szoktatták, hogy minden járókelőnek előre köszönjön: dícsértessék a Jézus! Mint más vonatkozásban bővebben is fejtegetjük, még a múlt században is úgy vélték, hogy a szögedifőd, a szegedi ember világa addig terjed, ameddig idegeneknek is ezzel a formulával köszöntek oda.
A szervusz, népünk ajkán szerbusz szóval való bizalmas köszönés öregeknél még ma sem általános. Inkább az embörnép, vagyis a férfiak között terjedt el, az egykori közös hadseregben való szolgálat nyelvi emlékeként. „A legények pedig – írja századunk legelején Tömörkény – a szobába gyülekeznek, és azt mondják egymásnak: szervusz. Ezt a katonaságnál tanulták el egyesek és hazahozták. Kezet is fognak, ami azelőtt nem volt szokás.” Ez magyarázza, hogy a kezet fog és szerbuszol egyet jelent. Ez azonban nem föltétlenül jelenti a tegeződő kapcsolatot. Nagyon szerbuszolt a miniszter a munkásokkal. Öreg alsó városiak szavajárása szerint ami nem sokat ér: nem híjják szerbusznak se.
(Részlet Bálint Sándor: A szögedi nemzet című könyvéből)
