A száz éve a Nyugatban íróvá avatott és ötven éve elhunyt Németh Lászlótól igazán jeles írók búcsúztak az Élet és Irodalom 1975. március 8-án megjelent számában. Illyés Gyula azt írta róla, hogy több volt mint író, akinek az élete mindvégig konok küzdelem és hit, hogy érdemes. És remény, függetlenül az eredménytől. Csoóri Sándor a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának nevezte, aki a magyarság legnagyobb múltbeli tűzcsiholóival vitázott. Déry Tibor kiemelte, hogy egész életében tanult és írt, és amikor utolsó hónapjaiban – betegsége miatt – már nem látott, nem írhatott, ez volt az a hiány, amelybe belebukott.
Sütő András a nekrológjában (a marosvásárhelyi Igaz Szóban) a szellem Odüsszeuszának nevezte, akinél gazdagabb tarsollyal a magyar irodalomban senki sem tért meg nagy utazásokból. Ugyanakkor az angliai emigrációban élő-alkotó Szabó Zoltán úgy emlékezett Németh Lászlóra, hogy egész életében mindig tusakodott, s „hamleti tépettség lovagoltatta a Don Quijote-unokát lovagi s újnemesi küzdelmek keresésére”. Többen Széchenyihez is hasonlították. Legelsőként legkiválóbb szellemi vitapartnere, Szekfű Gyula, aki a Három nemzedék és ami utána következik című, 1934-ben megjelent alapművében a mélyebb műveltségű, reménykeltő fiatal magyar generációból a „debreceni káté” (egyébként meg nem nevezett) szerzőjét emelte ki, ezt írva róla: „Megérkezett a klasszikus magyar koncepcióhoz: a jobbak és a szigorúbb erkölcs követelménye éppúgy széchenyies benne, mint a nemzethalál víziója.” A katolikus történetíró után négy évtizeddel a református erdélyi író, Sütő András így summázta Németh László alkatát és művét: „Úgy hozta madárlátta kenyérként a század tápláló üzenetét, ahogyan egy Széchenyi tért meg Nyugatról, hunyt pillái alatt lánchidak körvonalaival.” Gergely András történész, a magyar reformkor egyik legjobb ismerőjének elgondolkodtató portréja („Érdemes-e?” – Németh László életének és életművének talányai) szerint Széchenyi alkata volt az övé: „Messzire látó, az utópia kockázatát is vállaló tervek és a jövőt illető reménytelenség; tettvágy és bénultság; szervezés és visszavonulás; derű és ború egy lélekben.”
A kiművelt emberfő és az erkölcsi nemesedés, a felebaráti szeretet és a szétszórt erők koncentrálása (a „középesülés”) a nemzet megmaradásának legfőbb feltétele, vallotta Széchenyi, aki a haza iránti „hőslelkű kötelességérzetet” és a „zarándoki komoly magamegtagadást” tartotta a legfontosabb követelménynek a magyar nép megtartásáért és felemeléséért küzdő honfiak számára. Hogy a „legnagyobb” (Kemény Zsigmond szerint a „leghívebb”) magyarhoz – nem annyira a művéhez, mint inkább az alkatához – mennyire hasonlít Németh László, avval kapcsolatban utalni lehet 1946-ban írt Széchenyi-drámájára is, melyben e mondatokat adja a Lonovics József érsek által lángésznek nevezett hőse szájába: „Mi az a lángész? A hőfok, amelyen sülünk vagy ragyogunk. Az embereknek ez a fontos, a meleg. A szegény boldogtalannak azonban, hogy mi lesz belőle, pokolra sül-e vagy mennybe száll.”
Izzás magas hőfokon – nem véletlenül ezzel az alcímmel indítja Füzi László irodalomtörténész a Németh Lászlóról írt mesteri nagymonográfiáját (Alkat és mű), ami tényleg telitalálat. Az is jellemző, hogy az idősödő, beteg író az 1967-es naplójában tűzhányóhoz hasonlítja életművét: tanulmányaiban, esszéiben tört föl a láva – a küldetése –, regényei, drámái pedig másodlagos képződmények, a tűz öntisztulását szolgálják. Élete során többször is megírta, elmondta, hogy elsősorban tanulmányírónak tartja magát, az esszé volt a legfolyamatosabb műfaja, melyben nemcsak a legtöbbet, de a legfontosabbat is adta.
Németh László nem egyszerűen rendkívül széles és magas műveltségű, elképesztően sokoldalú szépíró volt, hanem gondolkodó író, egyben író gondolkodó.
Azon kevés XX. századi magyar ember közé tartozott, akik (Márai szavaival) „tollukkal nem az idő eszméit szolgálták, hanem eszméket adtak az időnek”. Ha megismerni és megérteni próbáljuk eszméit, az esszéit olvassuk legfőképp, és minél többet töprengjünk, elmélkedjünk róluk. Mert ő a múltat a jelenbe kötő esszéivel az elsüllyedt, elfeledett hagyományt élő értékké próbálta újítani, s ezáltal ráeszméltetni „amentiás” kortársait a népet, nemzetet összetartó lelki, szellemi, erkölcsi „ragasztóanyagra”, amit szerinte Bessenyeiék kora óta a közösségi s egyben minőségi magyar irodalom képviselt és közvetített. Mint Fülep Lajosnak írta egyik 1934-es levelében, ő a szétfoszlott magyar öntudatot akarta visszaállítani a szellem erejével. A szellem ereje a szellem emberének fő tulajdonsága és tulajdona, ami képessé teszi a küzdésre, a tusakodásra.
Szabó Zoltán (is) jól látta, hogy Németh László egész életében „csakis tusakodott, mindig tusakodott”, ám abban téved, hogy magáért a tusakodásért. Nem – az üdvösségért! Mint Hegedűs Loránt református teológus, polihisztor gondolkodó kifejtette (Nyitás a végtelenre című könyvében), Németh László „az üdvösségügy lángelméje”, aki egész világát egyetlen személyes üggyé koncentrálja: ez az üdvösségügy. Maga az idősödő író az 1969-ben elindított, tizennyolc kötetes életműsorozata apropóján adott interjúban megvallotta: egész műve egy üdvösségharc történetének fogható fel, amely a nép (a magyarság) sorsát – fennmaradását, többre törését – is magába fogta. Kora kulturális válságát, erkölcsi, társadalmi antinómiáit tapasztalva és elemezve úgy vélte, az író dolga, hogy fölvetíti a helyzetet, megmutatja az erkölcsi harc kikerülhetetlenségét, s példát ad rá, hogy kétségbeejtő helyzetekben is hogyan lehet győzni vagy legalább a méltóságunkat megőrizni.
Életfilozófiája tételeit így foglalta össze: „Üdvösségügyed van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak, elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az életgyőzelem biológiai fejlődésünk s társadalmi szerepvállalásunk egyetlen, emberhez méltó célja.” „Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kellene válnia…” Majd hozzátette, efféle tételek kifejtésére azonban nincs is szükség, mert: „Egész művem ennek a filozófiának a születéstörténete, kifejtése, illusztrációja.”
Ezt bizonyítja már első nagyregénye, a huszonhét évesen írt Emberi színjáték is, melynek főhőse, az írót képviselő Boda Zoltán a szilasi szőlőhegyen köré gyűlt tanítványainak így prédikál: „Az ember a gally csúcsa és a gyökér hegye. Az emberben nő a teremtés, s az Isten őbenne lakik. Századok vitatkoztak rajta, Isten kegyelme üdvözít-e, vagy a mi magunk jóra való akarata. De mi az Isten kegyelme, ha nem a mi jóakaratunk? Van-e más tudomásunk az Istenről, mint az öröm, amellyel jóra kényszerít?” Egyik utolsó drámája, az 1967-ben írt Colbert – beszédes alcíme: Kétségbeesve halt meg – főhőse, XIV. Lajos király pénzügyminisztere („az élet megszépítésének a Galileije”) a halálára készülve, mindenben kételkedve kimondja, hogy nem hisz sem Isten, sem az utókor igazságszolgáltatásában. Egyedül a szándék tudata az, ami megmaradt belőle: „A jó szándék, hogy óráimat az emberek javára hasznosítsam.”
Nos, Németh László az egész életét az emberek – mindenekelőtt a magyarok – javára akarta hasznosítani.
Az 1901-ben született fiatalember életét és gondolkodását meghatározó alapélménye volt az első világháború, szeretve tisztelt édesapja hosszú oroszországi hadifogsága, az 1918–19-es összeomlás, az ország, a nemzet széthullása, pusztulása. Gimnazista diákként jelen volt Ady 1919. januári temetésén, akinek utolsó kötetét (A halottak élén) akkor már ismerte, benne A szétszóródás előtt című verssel, mely így végződik: „S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Többen megírták, elmondták már, hogy voltaképpen Németh egész életműve hatalmas szembeszegülés ezzel a reménytelen sorsképpel, tragikus próféciával.
Írói-gondolkodói hitvallását, egyben életprogramját legtömörebben az 1932 őszén elindított egyszemélyes folyóirata, a Tanú első számaiban fogalmazta meg. Mint írta: az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekinti; égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni. Az általa írt folyóirat „nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azontúl, hogy írás: erkölcs.” Az írástudó többet akar jelenteni, mint írót, a szellem embere pedig több, mint az írástudó, de még ez sem elég, ha nem kötelezi a magatartást és az akaratot. „A gondolat ne csak a tollunk alatt váljék írássá, hanem a mozdulatainkban is; csak az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét” – hangsúlyozza, s hozzáteszi, ennek a kívánalomnak az általa új nemességnek nevezett embertípus tud megfelelni. Mert: „Nemes az, aki kötelezi magát.”
Az új nemes(ség) számára a fő eszmét, illetve eszményt a nagybetűs Minőség szó jelenti. Az író és gondolkodó Németh középponti mondanivalóját ez és rokon, illetve kapcsolódó fogalmai, metaforái – a minőség forradalma, minőségszocializmus, heroizmus, új enciklopédia, mélység, hagyomány, harmadik oldal, utópia, reform, kert, sziget, mag – fejezik ki, ezek a legfontosabb eszközök a fő cél, az üdvösségügy központi része, a „nemzet-ragasztás” eléréséhez. Mint Békés Márton történész, politológus írja A hagyomány forradalma – Németh László politikája című, revelatív erejű ifjúkori könyvében, az író által használt szavak, fogalmak, metaforák egymásba variálódó és megújuló, növényszerű burjánzása nehézzé teszi a szövegek egzakt magyarázatát, de nem kétséges, hogy Németh nyelvi és metafizikai harca azért folyik, hogy a minőség és a hagyomány ismét a létet strukturáló fő tényező lehessen.
A múlt, a mélység, a hagyomány, a minőség metafizikai rejtekhelye, ezért ide kell visszatérni, alászállni, és az archaikus értékekből megújítani mindent, ami heroikus feladat és kísérlet. Németh több esszéjében is megerősíti, hogy a régi, „mélymagyar” irodalom mint nyers kincs a műveltségünkbe beépíthető ásványi rezervoár. Szerinte Berzsenyi, Széchenyi, Kemény, Arany, Madách, Vajda, Ady a néppel érző, a közösség megnemesedését saját egzisztenciális üdvösségével összekötő személy archetípusa. „Mintha egy elsüllyedt őskorból fölnyúló sziklaoszlopok lennének”, s a „nemzet lelkébe süllyedt katedrális tornyaival kifelé nő a földből” – írja, s Békés szerint ez is mutatja, hogy az író által elképzelt „új nemesség” közösen képes lehet a mélység forradalmával a saját, közös hagyományát újra felfedezni, befogadni és belsővé tenni. mert a hagyomány és a forradalom nem ellenségek. Ellenkezőleg, mint Németh fogalmaz, a hagyomány – vagyis a régi magyarság, illetve a múltból és jelenből (parasztság és új nemesség) támadó mélymagyarság – „forradalmi érték s erő”.
Az idősödő Németh László az egyik esszétöredékében így búcsúzott a kortársaktól: „Én azt hiszem, a jövő az emberbőrbe kötött műveké, vagyis olyan embereké, akikben a kikristályosodott élet maga vált művé, megérthető és követhető példaképpé.” A fél évszázada eltávozott Németh Lászlóról mondjuk ki, hogy élete akkor időszerű, megérthető és követhető példakép, ha minél többen minél gyakrabban olvassuk írásait, és gondolkodunk, írunk, beszélgetünk életéről és eszméiről.
