A minőség és a hagyomány forradalma

Németh László nem egyszerűen rendkívül széles és magas műveltségű, elképesztően sokoldalú szépíró volt, hanem gondolkodó író, egyben író gondolkodó. Azon kevés XX. századi magyar ember közé tartozott, akik „tollukkal nem az idő eszméit szolgálták, hanem eszméket adtak az időnek”.

(Budapest, 1959. november 22.) Németh László Kossuth-díjas író otthonában. Fotó: Zinner Erzsébet / MTI Zrt./ablak

A kiművelt emberfő és az erkölcsi nemesedés, a felebaráti szeretet és a szétszórt erők koncentrálása (a „középesülés”) a nemzet megmaradásának legfőbb feltétele, vallotta Széchenyi, aki a haza iránti „hőslelkű kötelességérzetet” és a „zarándoki komoly magamegtagadást” tartotta a legfontosabb követelménynek a magyar nép megtartásáért és felemeléséért küzdő honfiak számára. Hogy a „legnagyobb” (Kemény Zsigmond szerint a „leghívebb”) magyarhoz – nem annyira a művéhez, mint inkább az alkatához – mennyire hasonlít Németh László, avval kapcsolatban utalni lehet 1946-ban írt Széchenyi-drámájára is, melyben e mondatokat adja a Lonovics József érsek által lángésznek nevezett hőse szájába: „Mi az a lángész? A hőfok, amelyen sülünk vagy ragyogunk. Az embereknek ez a fontos, a meleg. A szegény boldogtalannak azonban, hogy mi lesz belőle, pokolra sül-e vagy mennybe száll.”

Izzás magas hőfokon – nem véletlenül ezzel az alcímmel indítja Füzi László irodalomtörténész a Németh Lászlóról írt mesteri nagymonográfiáját (Alkat és mű), ami tényleg telitalálat. Az is jellemző, hogy az idősödő, beteg író az 1967-es naplójában tűzhányóhoz hasonlítja életművét: tanulmányaiban, esszéiben tört föl a láva – a küldetése –, regényei, drámái pedig másodlagos képződmények, a tűz öntisztulását szolgálják. Élete során többször is megírta, elmondta, hogy elsősorban tanulmányírónak tartja magát, az esszé volt a legfolyamatosabb műfaja, melyben nemcsak a legtöbbet, de a legfontosabbat is adta.

Németh László nem egyszerűen rendkívül széles és magas műveltségű, elképesztően sokoldalú szépíró volt, hanem gondolkodó író, egyben író gondolkodó. 

Azon kevés XX. századi magyar ember közé tartozott, akik (Márai szavaival) „tollukkal nem az idő eszméit szolgálták, hanem eszméket adtak az időnek”. Ha megismerni és megérteni próbáljuk eszméit, az esszéit olvassuk legfőképp, és minél többet töprengjünk, elmélkedjünk róluk. Mert ő a múltat a jelenbe kötő esszéivel az elsüllyedt, elfeledett hagyományt élő értékké próbálta újítani, s ezáltal ráeszméltetni „amentiás” kortársait a népet, nemzetet összetartó lelki, szellemi, erkölcsi „ragasztóanyagra”, amit szerinte Bessenyeiék kora óta a közösségi s egyben minőségi magyar irodalom képviselt és közvetített. Mint Fülep Lajosnak írta egyik 1934-es levelében, ő a szétfoszlott magyar öntudatot akarta visszaállítani a szellem erejével. A szellem ereje a szellem emberének fő tulajdonsága és tulajdona, ami képessé teszi a küzdésre, a tusakodásra.

Szabó Zoltán (is) jól látta, hogy Németh László egész életében „csakis tusakodott, mindig tusakodott”, ám abban téved, hogy magáért a tusakodásért. Nem – az üdvösségért! Mint Hegedűs Loránt református teológus, polihisztor gondolkodó kifejtette (Nyitás a végtelenre című könyvében), Németh László „az üdvösségügy lángelméje”, aki egész világát egyetlen személyes üggyé koncentrálja: ez az üdvösségügy. Maga az idősödő író az 1969-ben elindított, tizennyolc kötetes életműsorozata apropóján adott interjúban megvallotta: egész műve egy üdvösségharc történetének fogható fel, amely a nép (a magyarság) sorsát – fennmaradását, többre törését – is magába fogta. Kora kulturális válságát, erkölcsi, társadalmi antinómiáit tapasztalva és elemezve úgy vélte, az író dolga, hogy fölvetíti a helyzetet, megmutatja az erkölcsi harc kikerülhetetlenségét, s példát ad rá, hogy kétségbeejtő helyzetekben is hogyan lehet győzni vagy legalább a méltóságunkat megőrizni.

Életfilozófiája tételeit így foglalta össze: „Üdvösségügyed van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak, elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az életgyőzelem biológiai fejlődésünk s társadalmi szerepvállalásunk egyetlen, emberhez méltó célja.” „Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kellene válnia…” Majd hozzátette, efféle tételek kifejtésére azonban nincs is szükség, mert: „Egész művem ennek a filozófiának a születéstörténete, kifejtése, illusztrációja.”

Ezt bizonyítja már első nagyregénye, a huszonhét évesen írt Emberi színjáték is, melynek főhőse, az írót képviselő Boda Zoltán a szilasi szőlőhegyen köré gyűlt tanítványainak így prédikál: „Az ember a gally csúcsa és a gyökér hegye. Az emberben nő a teremtés, s az Isten őbenne lakik. Századok vitatkoztak rajta, Isten kegyelme üdvözít-e, vagy a mi magunk jóra való akarata. De mi az Isten kegyelme, ha nem a mi jóakaratunk? Van-e más tudomásunk az Istenről, mint az öröm, amellyel jóra kényszerít?” Egyik utolsó drámája, az 1967-ben írt Colbert – beszédes alcíme: Kétségbeesve halt meg – főhőse, XIV. Lajos király pénzügyminisztere („az élet megszépítésének a Galileije”) a halálára készülve, mindenben kételkedve kimondja, hogy nem hisz sem Isten, sem az utókor igazságszolgáltatásában. Egyedül a szándék tudata az, ami megmaradt belőle: „A jó szándék, hogy óráimat az emberek javára hasznosítsam.”

Nos, Németh László az egész életét az emberek – mindenekelőtt a magyarok – javára akarta hasznosítani. 

Az 1901-ben született fiatalember életét és gondolkodását meghatározó alapélménye volt az első világháború, szeretve tisztelt édesapja hosszú oroszországi hadifogsága, az 1918–19-es összeomlás, az ország, a nemzet széthullása, pusztulása. Gimnazista diákként jelen volt Ady 1919. januári temetésén, akinek utolsó kötetét (A halottak élén) akkor már ismerte, benne A szétszóródás előtt című verssel, mely így végződik: „S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Többen megírták, elmondták már, hogy voltaképpen Németh egész életműve hatalmas szembeszegülés ezzel a reménytelen sorsképpel, tragikus próféciával.

Írói-gondolkodói hitvallását, egyben életprogramját legtömörebben az 1932 őszén elindított egyszemélyes folyóirata, a Tanú első számaiban fogalmazta meg. Mint írta: az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekinti; égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni. Az általa írt folyóirat „nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azontúl, hogy írás: erkölcs.” Az írástudó többet akar jelenteni, mint írót, a szellem embere pedig több, mint az írástudó, de még ez sem elég, ha nem kötelezi a magatartást és az akaratot. „A gondolat ne csak a tollunk alatt váljék írássá, hanem a mozdulatainkban is; csak az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét” – hangsúlyozza, s hozzáteszi, ennek a kívánalomnak az általa új nemességnek nevezett embertípus tud megfelelni. Mert: „Nemes az, aki kötelezi magát.”

Az új nemes(ség) számára a fő eszmét, illetve eszményt a nagybetűs Minőség szó jelenti. Az író és gondolkodó Németh középponti mondanivalóját ez és rokon, illetve kapcsolódó fogalmai, metaforái – a minőség forradalma, minőségszocializmus, heroizmus, új enciklopédia, mélység, hagyomány, harmadik oldal, utópia, reform, kert, sziget, mag – fejezik ki, ezek a legfontosabb eszközök a fő cél, az üdvösségügy központi része, a „nemzet-ragasztás” eléréséhez. Mint Békés Márton történész, politológus írja A hagyomány forradalma – Németh László politikája című, revelatív erejű ifjúkori könyvében, az író által használt szavak, fogalmak, metaforák egymásba variálódó és megújuló, növényszerű burjánzása nehézzé teszi a szövegek egzakt magyarázatát, de nem kétséges, hogy Németh nyelvi és metafizikai harca azért folyik, hogy a minőség és a hagyomány ismét a létet strukturáló fő tényező lehessen.

A múlt, a mélység, a hagyomány, a minőség metafizikai rejtekhelye, ezért ide kell visszatérni, alászállni, és az archaikus értékekből megújítani mindent, ami heroikus feladat és kísérlet. Németh több esszéjében is megerősíti, hogy a régi, „mélymagyar” irodalom mint nyers kincs a műveltségünkbe beépíthető ásványi rezervoár. Szerinte Berzsenyi, Széchenyi, Kemény, Arany, Madách, Vajda, Ady a néppel érző, a közösség megnemesedését saját egzisztenciális üdvösségével összekötő személy archetípusa. „Mintha egy elsüllyedt őskorból fölnyúló sziklaoszlopok lennének”, s a „nemzet lelkébe süllyedt katedrális tornyaival kifelé nő a földből” – írja, s Békés szerint ez is mutatja, hogy az író által elképzelt „új nemesség” közösen képes lehet a mélység forradalmával a saját, közös hagyományát újra felfedezni, befogadni és belsővé tenni. mert a hagyomány és a forradalom nem ellenségek. Ellenkezőleg, mint Németh fogalmaz, a hagyomány – vagyis a régi magyarság, illetve a múltból és jelenből (parasztság és új nemesség) támadó mélymagyarság – „forradalmi érték s erő”.

Az idősödő Németh László az egyik esszétöredékében így búcsúzott a kortársaktól: „Én azt hiszem, a jövő az emberbőrbe kötött műveké, vagyis olyan embereké, akikben a kikristályosodott élet maga vált művé, megérthető és követhető példaképpé.” A fél évszázada eltávozott Németh Lászlóról mondjuk ki, hogy élete akkor időszerű, megérthető és követhető példakép, ha minél többen minél gyakrabban olvassuk írásait, és gondolkodunk, írunk, beszélgetünk életéről és eszméiről.