Ifjúságom, a zöld vadon meg a krumplis pogácsa

Ő volt a legszebb lány, aki élt a földön.

„Ifjúságom, e zöld vadont  / szabadnak hittem és öröknek  / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek” – dünnyögte magában Rezeda Kázmér, csak úgy, leginkább talán azért, mert József Attilától ez volt az egyik legkedvesebb dünnyögnivalója. – Persze – tette hozzá nyomban, mert nem bírta ki, hogy ne tegye hozzá –, azért nem árt pontosítani azt a zöld vadont. Az én zöld vadonomat. Ifjúságom, e zöld vadon úgy állt össze, hogy Fészek utca, Virányos út, Zugliget, Szarvas Gábor tér, Zalai út, Táltos utca, Csörsz utca, Mészáros utca, Csaba utca 9., a Vár, no meg a Balaton…

Igen. Így pontos. 

A Fészek utca volt az indulás, az első fészek, a kétszobás lakás abban a Kádár-társasházban, ahol sárga drótüveg keretezte az erkélyt. Hatéves volt Kázmér, amikor odaköltöztek a 13. szám alá, és elkezdődött minden, elkezdődött az élet, ami kijelölte a kereteket, s amelyben az Astorián túl már Mordor nyújtózkodott. Bizony, a Fészek utca, Virányos út, Zugliget, Szarvas Gábor út és Zalai út volt a Megye, ott laktak a kedves hobbitok, a Virányos úti általános iskola elsősei, a Fészek utcai csapat, a Müllerék, a Nyergesék, az Ágostonék, kik közül Gyöngyi volt a legszebb lány, aki valaha élt a földön, és a nagy zugligeti bolyongások, a libegőzés, a Szarvas Gábor téri közért, s mivel az ember aztán elsősből nyolcadikos lesz, hát megérkezik a Zalai útra, ahol Király Anikó kisszobájában először csókolódzik, és akkor tényleg minden öröknek és szabadnak és csodálatosnak tűnik. 

É

s hirtelen kiderült, Anikó a legszebb lány, aki valaha élt a földön. 

És soha, semmi nem csikorgott és csilingelt olyan szépen és kedvesen azóta sem, mint az 58-as villamos a Zalai út és a Libegő között. 

A Táltos utca és a Csörsz utca pedig nagymamáék világa, az örök és feltétel nélküli szeretet otthona. 

S mert az ember aztán nyolcadikosból gimnazista lesz, hát következett a Szilágyi Erzsébet Gimnázium, az első bé osztály, a Mészáros utca, ahol egyre szabadabbnak és örökebbnek kezdett tűnni minden. Kádár Magyarországán…

És mert a Csaba utca 9.-ben lakott Erika, s mert Kázmér közben gimnazista lett, hát a Csaba utca 9. őrzi a legédesebb titkokat, melyeket egyáltalán őrizni lehet. Mert az úgy van, hogy alig-alig akadnak édesebb titkok a kamaszkori titkoknál. A kamaszkori titkoknál csak az időskor titkai édesebbek, azok ugyanis kivétel nélkül a kamaszkori titkok, csak még tovább színezi őket a romló emlékezet és a hanyatló férfierő. És hirtelen az is kiderült, hogy Erika a legszebb lány, aki valaha élt a földön. 

És persze a Mészáros utcából egy ugrás a Vár, s azt az ugrást mindennap megtették ők, akik ifjúságuk zöld vadonját szabadnak hitték és öröknek, és elkezdték kiolvasni a világirodalmat, leginkább azért, hogy abban a szabad és örök zöld vadonban legyen miről beszélgetni, tudálékosan és kamaszosan, és persze valószínűleg azért is, mert akkoriban nem létezett internet és Facebook, vagyis mindenféle normális dolgot lehetett csinálni. 

Nyaranta például lemenni a Balatonra, a zöld vadon kihelyezett tagozatára, Földvárra csajozni – azért Erika volt a legszebb lány, aki valaha élt a földön! –, Füredre vitorlázni a BKV Előre vitorlástelepére, Lellére bulizni Tahyékhoz, vagy csak stoppolni körbe-körbe, remélve, hogy majd csak lesz valami. 

Valami mindig lett. 

Ilyesféle dolgokon morfondírozott Kázmér, és arra is rá kellett döbbennie, hogy soha, egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy majd úgy fog eltűnni, mint erdőben a vadnyom. Talán azért, mert soha semmit sem pazarolt el az emlékeiből, meglett férfitestét sem szárította szemmaró füstön, és bármennyire is korán vájta belé fogát a vágy, az bizony soha nem tévedt idegenbe, így nem nagyon volt mit megbánnia, arról nem is beszélve, hogy kifejezetten dacból fogta fel mindig értelmét az anyai szónak, nem is beszélve az apai szóról, így soha nem lett sem árva sem mostoha, és csak azokat az oktatókat röhögte ki mindig, akik megérdemelték. 

 Ennyi hát a titok?

 – kérdezte magától Rezeda Kázmér, és hatvanhárom évének minden bizonyosságával vágta rá a választ, miszerint igen, ennyi. És e titok legfontosabb része, hogy hatvanhárom esztendősen sem kell kétségbeesve hallgatni a száraz ágak zörgését, ugyanis ha nem szárítkoztál szemmaró füstön, semmit sem pazaroltál el az emlékeidből, vágyaid soha nem tévedtek idegenbe és felfogtad értelmét az anyai és az apai szónak, akkor családod körében ér az időskor, egy asszony mellett, aki tényleg a legszebb nő, aki valaha élt a földön, s vannak gyerekeid, vagyis a száraz ágak zörgése helyett gyönyörűséges ősz színpompája az osztályrészed. S akkor dörmöghetsz magadnak egy kis Berzsenyit is: 

Partra szállottam. Levonom vitorlám.  / A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben / Izzada orcám.

– Stimmel – gondolta Kázmér, s még hozzátette, mert nem bírta nem hozzátenni: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal  / Bíztató földem: szeretett Szabadság / Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet?”   

– És még ez is stimmel. Ezért nem szabad kiröhögni az oktatódat, legalábbis nem mindet, mert akkor így lesz vége, s nem Szárszón…

Mire Kázmér mindezt végigmorfondírozta, döntést hozott: főz valami finomat. 

– Mert mint tudjuk, a gasztronómia az idősödő urak erotikája – idézte még fel magában, és elővett egy gyönyörű szűzpecsenyét. – Ez is milyen erotikus, mármint hogy szűzpecsenye.

Azután felszeletelte a húst, és borsozta, sózta. Egy serpenyőben vajat és néhány csepp olívát hevített, narancsszeleteket, aszalt szilvát tett rá, kevés fahéjjal és szegfűszeggel bolondította, amikor pedig megfonnyadt, rátette a hússzeleteket, így sütötte meg, de csak rozéra. 

Fölséges tud lenni a hús ilyen édes, gyümölcsös szomszédsággal. S az ilyen hús krumplis pogácsát szólít maga mellé köretnek, de olyan krumplis pogácsát, ami olajban sül ki. 

Na most az a helyzet, hogy ilyen krumplis pogácsát Kázmér drága, tündéri nagymamája sütött, gyakran, mert az unokák úgy várták, mint rigófiókák rigómamát, szájában a friss, tokás, hízott kukaccal. De annak a krumplis pogácsának titkát nagymama magával vitte a sírba, pontosabban a mennyországba, ahol nyilván minden másnap sütnie kell egy jó nagy adagot. Kázmér pedig egy kis időre elcsábult, és úgy gondolta, megírja a dolgot, mármint hogy krumplis pogácsát sütött az édeskés szűzpecsenye mellé, és így fog fürödni az elismerésben, de aztán elszégyellte magát. 

– Hát hogyan is írhatnám meg az ő titkát, amiről fogalmam sincsen, csak emlékem? – mondta ki a szentenciát, majd nekiállt elkészíteni a krumplipürét a hús mellé. Ugyanis krumplis pogácsa híján a narancsos, aszalt szilvás szűzpecsenye csak a krumplipürét fogadja el, igaz, fintorogva. 

Pedig Kázmér püréje klasszikus püré volt, olyan, amilyennek lennie kell, szerecsendióval, vajjal, elegendő sóval, könnyed és habos – de hát akkor sem krumplis pogácsa. 

Fintorgott a szűzpecsenye a krumplipüré láttán, mint egy kényeskedő grófkisasszony, de nem sokáig, mert jöttek a gyerekek is, és felfaltak mindent. 

Kázmér pedig nagyon hálás volt a sorsnak, hogy nem szárítkozott szemmaró füstön, semmit sem pazarolt el az emlékeiből, vágyai soha nem tévedtek idegenbe és felfogta értelmét az anyai és az apai szónak. Így aztán a száraz ágak zörgése helyett mosolyogva hallgatta, miképpen zörögnek az evőeszközök és hogyan csacsog a család. 

– Jól van ez így… 

És valóban: nagyon jól. 

Borítókép: Szerényi Gábor rajza