Az elfelejtett Kennedy lány

A Kennedy családra az elmúlt hatvan évben számtalan rágalmat, hazugságot szórtak, alapvetően John F. Kennedy elnök miatt, aki szembeszállt a mélyállammal, világbékére törekedett és egy átfogó gazdasági-társadalmi reformra készült az USA-ban. Rajta kívül főleg az édesapját kezdték támadni egy családi tragédia kapcsán.

Fotó: AFP/IMAGNO/AUSTRIAN ARCHIVES

„Egy férfi életében a siker mércéje nem a megkeresett pénz, 

hanem az, hogy milyen családot nevelt fel.”
Joseph P. Kennedy 

A Boston külvárosának mondható Brookline volt  John F. Kennedy, az Egyesült Államok 35. elnökének szülőhelye és gyermekkori otthona. A kellemes kertvárosi ház azonban 1918-ban egy családi drámának lett helyszíne, mivel a harmadik gyermek, Rosemary születésnél baj történt. Éppen tartott a spanyolnátha-világjárvány, az orvos késett, mikor a szülés megindult, és a helyszínen lévő nővér ostoba módon arra utasította Mrs. Kennedyt, hogy tartsa összezárva a lábát, amelynek következtében az újszülött két órán át nem kapott rendesen oxigént, ami agyi sérüléshez vezetett.

Kennedy Rosemary (Rosie) a szerencsétlenül végződő szülés következtében mentális retardációban szenvedett, ami érzelmi labilitást okozott, emiatt az átlagosnál kissé hevesebb volt, nehezen tűrte a fegyelmet és lassabban tanult meg írni-olvasni. Tulajdonképpen enyhén értelmi fogyatékos volt, viszont az állapota fokozatosan romlott. Rosemaryt 11 éves korában egy értelmi fogyatékossággal élők számára fenntartott pennsylvaniai bentlakásos iskolába küldték, majd 16 évesen Elmhurstbe, a Szent Szív-kolostorba. 

Itt a többi diáktól elkülönítve tanult, két apáca gondozta és egy speciális tanárnő foglalkozott vele, de olvasási, írási, helyesírási és számolási készségei a kilenc-tíz éves korúak szintjén maradtak. 

Később a naplói tanulsága szerint aktív társadalmi életet élt, operába járt és társastáncra, majd miután édesapja, Joseph Patrick Kennedy 1938-ban az Egyesült Államok nagykövete lett Angliában, vitte magával mind a kilenc gyerekét. 1938-ban Rosemaryt elsőbálozóként bemutatták VI. György királynak és II. Erzsébet királynőnek a Buckingham-palotában. A húszéves nő órákig gyakorolta a királyi pukedlit, de az eseménynél megbotlott, és majdnem elesett, de sem ő, sem az egybegyűltek nem csináltak belőle nagy ügyet, a királynő még mosolygott is a jeleneten. Családjával együtt ott volt  1939-ben XII. Pius pápa koronázásán Rómában. 

Joe Kennedy nem volt népszerű a brit szigetországban, mivel az angolok vereségére számított és a Hitlerrel való kiegyezést szorgalmazta. 

Kétszer is kereste a lehetőségét, hogy személyesen találkozzanak. Miközben már javában folyt az angliai légi háború, Kennedy meg akarta őrizni az USA semlegességét, amivel ellentétbe került Roosevelt elnök szándékaival. Ezen nincs mit szépíteni, azonban nem szabad elfelejteni, hogy az amerikai elit egy ideig szimpátiával követte Hitler megjelenését. (Az antiszemitizmusról nem is beszélve!) Erre az is bizonyság, hogy előkerült egy fotó, amelyen a frissen megválasztott német kancellár és John Foster Dulles, a későbbi külügyminiszter látható, miközben Dulles viccet mesél Hitlernek. Amikor viszont Washingtonban rájöttek, hogy a Führer általuk nem befolyásolható, akkor rögtön elfordultak tőle. Joe Kennedy tulajdonképpen ennek a nézetnek az utolsó nyilvános képviselője volt, de vele kapcsolatban ezt mindig megemlítik, másoknál viszont soha.

Mert az a különös, hogy Kennedy elnök halálával az iránta érzett gyűlölet nem tűnt el.

 Tragikus halála után szinte azonnal megindult az ő és egyben családjának a befeketítése, és ez tart a mai napig.

 Apjáról azt a legendát kezdte terjeszteni két ,,megbízható” maffiafőnök, hogy fiatalabb éveiben szeszcsempészettel foglalkozott. Ehhez tudni kell, hogy az elnök testvére, Robert Kennedy főügyész keresztes hadjáratot indított a szervezett bűnözés ellen. Ugyanis a szicíliai–amerikai maffia félig-meddig szabadon működhetett az államokban, aminek történelmi és más okai voltak, de ezt a Kennedy testvérek nem akarták annyiban hagyni. Joe papából tehát szeszcsempész lett, és csak hosszú évtizedek után, 2010-ben jelent az amerikai Daniel Okrent könyve, Az utolsó hívás: A szesztilalom felemelkedése és bukása, amelyből kiderült, hogy Kanadában élt egy Daniel Joseph Kennedy nevű figura, akinek szeszgyára volt, és tényleg szeszcsempészettel foglalkozott. Okrent azt is kimutatta, hogy ez a hamis legendát John 1960-as elnöki kampánya idején kezdték terjeszteni. 

Joe Kennedy 25 évesen már bankigazgató volt, ezt azzal érdemelte ki, hogy megmentette a bankot a fölvásárlástól. Ezt követően a világháború alatt egy hadihajógyár igazgató-helyettese lett, már ezek miatt sem valószínű, hogy nekiállt volna bűnözői életnek. A vagyonát azonban akkor alapozta meg igazán, amikor brókernek állt, és shortolással és bennfentes kereskedelemmel foglalkozott, amelyek ma már büntetendő cselekmények. Megérezte az 1929-es világválságot, és időben kiszállt a pénzkereskedelemből, majd filmgyártó cégeket vett, és kivételesen jó ingatlanbefektetéseket hajtott végre. Az 1930-as évekre Joe Kennedy már multimilliomosként emelkedett a leggazdagabbak közé, és megnyílt előtte a lehetőség a politikai pályára. Ambíciója volt, hogy az Egyesült Államok első katolikus elnöke legyen. Gyakorlatilag bármihez nyúlt, abban sikeres tudott lenni, leszámítva a politikai pályát, mivel le kellett mondani nagyköveti posztjáról, amivel a politikai karrierje is megszakadt. 

A büszke szülők nyolc Kennedy gyerekkel. Fotó: Getty Images/Bettmann

Miután 1940-ben visszatértek Angliából, húga, Eunice Shriver szerint Rosie 22 évesen egyre ingerlékenyebb és nehezebben kezelhető lett, gyakran görcsrohamokat kapott, és heves dührohamokba esett, amelyek során másokat ütött és sebesített meg. Vagyis egyre kiszámíthatatlanabbá vált, annyira, hogy időnként erőszakkal kellett lefogni. Nem kizárt, hogy epilepszia alakult ki nála. Ezután egy zárdába került, ahonnan rendszeresen megszökött, és kocsmákban barátkozott. Az apácák attól tartottak, hogy szexuális kapcsolatokat létesít, teherbe esik vagy nemi beteg lesz. A szülők tehát kétségbeejtő helyzetbe kerültek, hiszen vajon ki ne akarná megvédeni a család, a lánya jó hírét… Különösen, ha ott van még három nagy reményű fiú is a háttérben.

Ebben az korszakban az értelmi fogyatékossággal kapcsolatos kutatások fejletlenek voltak. Nem tudtak egységes diagnózist felállítani, és a kezelési módszerek kiforratlanok voltak. Ráadásul széles körben elterjedt volt az értelmi és testi fogyatékossággal élőkkel szembeni megbélyegzés. A szülők, Rose és Joe Kennedy nem igazán tudtak kitől segítséget kérni, így kerültek dr. Walter Freemanhez, aki pszichiáter volt, nem sebész, mégis képesnek tartotta magát a lobotómia elvégzésére, ami a beteg homloklebenyétől az agy többi részéig tartó kötőszövet elvágását jelentette. Ahhoz képest, milyen más szörnyű megoldások voltak akkoriban (fogkihúzás, kómába juttatás stb.), talán ez tűnt még a leghumánusabbnak. 

A következő évben, miután meggyőzték Joseph Kennedyt arról, hogy a lobotómia majd segít megnyugtatni a lányát, illetve megelőzni a heves hangulatingadozásait, engedélyezte a műtétet. 

Az Egyesült Államokban az 1940-es években évente akár ötezer lobotómia-beavatkozást is végeztek, többnyire fiatal nőkön. Azonban Freeman sarlatán volt, a beavatkozásnál a kelleténél több szövetet vágott át, ennek következtében Rosemary elvesztette cselekvő- és beszédképességét, és hónapok kellettek, amíg újra lábra tudták állítani, de így is sánta maradt.

A Kennedy családot folyton negatív színekben bemutató szerzők ennek kapcsán úgy fogalmaznak, hogy a lobotómia szülei rugalmatlan elvárásaiból eredt, holott ez egy nehéz döntés volt az apa részéről, amibe feleségét nem is vonta be, tehát a felelősséget teljesen magára vállalta. Egy szerzőpáros, Barbara Gibson és Ted Schwarz a családról szóló könyvükben azt is felvetik, hogy az apa nem képviselte Rosemary „versengésorientált ideálját”, mert úgy gondolta, hogy szexualitása túl intenzív és féktelen az ő szigorú erkölcsi szabályokhoz képest, inkább elpusztította az agyának egy részét, mintsem hogy a saját útját járja az életben. Voltak, akik azt is kétségbe vonták, hogy a fiatal nő tényleg értelmi fogyatékos lett volna, és olyat is megfogalmaztak, hogy Rosie dühkitörései és depressziós rohamai vélhetően a családjába tartozásának hiányára és a szülei vele való elégedetlenségére adott válaszok voltak. Ezek a rosszindulatú megjegyzések a CIA-hoz köthető médiumokból és szenzációhajhász bulvárlapokból származtak, amivel a családot igyekeztek befeketíteni. 

A félresikerült beavatkozás után Rosemaryt 1949-ben a wisconsini Jeffersonban található Szent Coletta speciális katolikus iskolába küldték, ahol élete végéig élt. Itt apja építtetett számára egy külön házat, kirándulásokhoz autója és kutyája volt, orvos és katolikus apácák gondoskodtak róla. A családfő ekkor kemény, mondhatni kegyetlen döntést hozott, mert Rosie-t szabályosan eltitkolták a többi testvér elől, és 1958-ban csak John Kennedy látogatta meg titokban a szenátusi kampánya során. A szülők állítólag nem látogatták, és egyes lapok tudni vélik, hogy a költség számlák fizetésével is időnként elmaradtak. Rosemaryről egy hosszabb időre mintha tényleg elfeledkeztek volna.

Joe Kennedy ezt nem valamiféle kegyetlenségből csinálta, hiszen az idősebb fiából elnököt akart csinálni, akit nem is riasztott a feladat, miközben Robertből főállamügyész lett.

 Jól tudjuk, hogy a politikai életben milyen következményekkel járhat, ha egy pletyka szárnyra kel. Az öreg Kennedy nem akarta kockáztatni, hogy az ellenséges médiumok azt terjesszék, hogy a családban egy őrült van, ami tovább rágalmakhoz vezethetett volna. Ki tehetett arról, hogy egy gyenge képességű nővér rossz tanácsot adott Kennedy asszonynak a szüléskor?

Testvérei 1961-től kezdték újra rendszeresen látogatni Rosemaryt, akinek állapota arra ösztönözte testvérét, John F. Kennedy elnököt, hogy átfogó törvényjavaslatot kezdeményezzen a fogyatékkal élők életminőségének javítása érdekében. Nővérét, Jean Kennedy Smitht a Very Special Arts megalapítására, unokaöcsét, Anthony Shrivert pedig a Best Buddies megalapítására biztatta. A legjelentősebb eredményt végül a húga, Eunice Shriver érte el, aki 1962-ben nyári napközis tábort indított a saját kertjében értelmi fogyatékossággal élő gyermekeknek és felnőtteknek, amiből 1968-ra a Speciális Olimpiai Világjátékok alakult ki. Ez mára egy globális eseménnyé vált, amelyen 150 országból 1,4 millió sportoló vesz részt. Rosemary Kennedy 2005-ben, 86 éves korában halt meg egy kórházi ágyon, amit négy testvére vett körül. Világszerte kórházakat, iskolákat és más hasonló intézményeket neveztek el a tiszteletére.

Borítókép: Rosemary Kennedy (jobbra) édesanyjával és nővérével (Fotó: AFP/IMAGNO/AUSTRIAN ARCHIVES)