A könnyfacsaró Toy Story-sztori: játékháborútól a szülővé válásig

Tömeggyártás ide, Hollywood oda, a Pixarnak nagy szíve volt 1995-ben, amikor bemutatták a Toy Story – Játékháborút. A franchise azóta további négy folytatást, egy spin-offot kapott, és számtalan rövidfilmes kalanddal örvendeztette meg az Y generációt, amely tulajdonképpen a Toy Story-sorozattal együtt nőtt fel, és ez a filmek témáiban is visszaköszön.

Egyszer mindenkinek fel kell nőnie, még a Toy Story játékfiguráinak is. Forrás: TMDb

A Toy Story 2. minden téren sikerrel növelte a téteket. Forrás:TMDb

Ha az első rész a felhőtlen gyerekkorba bemasírozó örök változásról szólt, a folytatás maga a serdülőkor, még nagyobb tétekkel, amiben a világ megmentésére kész csillagharcos helyett – mintha csak az első rész inverzét néznénk – Woodyt kellett észhez téríteni: kit érdekel, hogy Andy felnő egyszer és nem játszik többé olyan intenzitással, ha most még itt van? Woody döntését nehezítette a tény, hogy megismerkedett a tehenészlány Jessie-vel, aki már átélte a fölöslegessé válás fájdalmát (és azóta egy dobozban porosodik), másrészt kiderült, hogy Woody egy japán múzeum­ban híres is lehetne, a hírnév pedig az örökkévalóságnak szól. 

A Pixar természetesen ebben az Akhilleusz-dilemmában is a klasszikus értékek mellett tette le a voksát, de mindezek mellett a második részben fellebbentett kérdést – „Hogyan tovább, ha már nem kellünk senkinek?” – igazán csak a záróakkordban érezhette minden szereplő a saját bőrén.

A 2010-ben bemutatott harmadik rész kevesebb újat hozott. Ebben is volt rengeteg szökés, popkulturális utalás, dilis Buzz vagy műanyagból faragott ellenség, csupa olyan elem, ami azóta is a franchise védjegye, de érzelmileg sokkal mélyebb, nehezebb húrokat pengetett azzal, hogy Buzz és Woody civódása helyett még inkább a játékok gazdájukhoz, Andyhez való viszonya került előtérbe – miközben ez a rész játszott el a leginkább a paródia műfajával is: a Toy Story 3. egymás után idézi meg a romantikus limonádék, a melodráma, a börtönfilm és a noir műfaji elemeit. Andy itt már maga mögött hagyta gyerekkori játszótársait, s a funkciójukat vesztett figurák csak ekkor szembesültek igazán az élet nagy kérdéseivel, mindenekelőtt az elmúlás elkerülhetetlenségével, amit gyerekként még nem is lehet felfogni. Andyvel együtt az Y generáció is öregedett tíz évet, és amikor a befejezésben Andy a lemondás nehéz döntésére kényszerül, joggal csöppenthet el mindenki egy apró könnycseppet a szeme sarkából.

 A Toy Story 3. játszott el a leginkább a paródia műfajával, miközben érzelmileg rendkívül mély húrokat pndített meg. Forrás: TMDb

Miután a harmadik részből a gyermekkor megható lezárása kerekedett, és a játékok új gazdájával, Bonnie-val újraindult a kör, joggal gondolhattuk, hogy itt a történet vége, a három film külön-külön és egyben nézve is olyan tökéletes egységet alkot, hogy azt már nem érdemes bolygatni. A Pixar viszont nem így gondolta, és 2019-ben elkészült a negyedik rész is.

Mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére a Toy Story 4. is remek rajzfilm lett, ami azzal lóg ki a sorból, hogy még inkább Woody a főszereplője – Buzz eddigre már egyértelműen visszasorolódott a többi mellékszereplő közé. 

Woody újabb identitáskrízise abból gyökeredzik, hogy Bonnie-nak már egyáltalán nem ő a kedvenc játéka, sőt még egy műanyag kanálvilla is megelőzi, aki még nagyobb bolond, mint Buzz az első részben. Seriffként mindig ő szervezte a közösséget, ő oldotta meg a problémákat, és minden döntését az vezette, hogy mi a legjobb a gazdájának – ez nemcsak egy szerep volt neki, hanem identitás. A negyedik részben nem is valamilyen külső veszély, hanem a saját szerepének elvesztése jelenti számára a legnagyobb kihívást: ha egy játék létezésének értelme, hogy ott legyen a gyereke mellett, mit tehet ő, aki már beteljesítette a küldetését? 

A Toy Story 4. még inkább Woody-ra koncentrált, mint a korbbi részek, és visszatért benne néhány kedves régi karakter is. Forrás: TMDb

A negyedik rész sikerrel mutatta meg a mindig lojális rongybaba útkeresését, ahogy egy életszakasz lezárása után új, nem kevésbé nemes célokat talál magának, újfent csupa mókás új karakterrel és a visszatérő, a női öntudatot tematizáló pásztorlánnyal. Bo azt az életformát képviselte, amelyben a szabadság és az önrendelkezés ugyanolyan fontos lehet, mint a szolgálat, ezzel megint szintézist teremtve a látszólag ellenkező értékek között.

Idén bemutatták az ötödik részt (kritikánk), ami újfent egyöntetű pénzügyi és kritikusi sikert aratott, ám miközben a franchise sarokpontjait továbbra is az a mélyen konzervatív szemlélet jelenti, amit az első mozifilm lerakott, a sorozat látványosan felnőtt: az ötödik rész már legalább annyira szól a szülőknek, mint a gyerekeknek.

Akik 1995-ben még gyerekként izgulták végig Woody és Buzz kalandjait, mára maguk is szülővé váltak, és a filmben látott kérdésekkel szembesülnek. A korábbi részek ismerős elemei sosem hatottak önismétlőnek, mivel az alkotók mindig új kontextusba helyezve és roppant változatosan szőtték a cselekményt, az új felvonás azonban egyértelműen az első mozifilm remake-je, ami már az okoskütyük világában játszódik (Buzzból táblagép lett, miközben Woody helyét Jessie vette át), és épp ez az elementáris változás az, ami az újrajátszott helyzeteknek ismét frissességet kölcsönöz. A Toy Story első három részét gyakran szokás a nem túl terebélyes tökéletes trilógiák között emlegetni, de meglepő módon a további részek sem rontottak a renoméján, sőt: aligha ismerünk még egy franchise-t, amelyiknek az összes része ennyire ötletes, szerethető és tanulságos.