A helytartó

A rendszerváltás évében, 1989. július 6-án meghalt Kádár János. A nemezis szinte tapintható volt: ugyanaznap a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették Nagy Imre és társai rehabilitáció­ját. De ha igaz, amit Németh Miklós állított, hogy Kádár János papot hívatott halála előtt, akkor még inkább jelképessé válik ez az esemény.

Portré készül Kádár Jánosról Moszkvában, 1986 márciusában a Központi Kiállítóterem berendezett műtermében. Mellette a tolmács, Barta Nádja. Nettó hazugságok és elhallgatások Fotó: Balogh P. László Forrás: MTI/Balogh P. László

Érdekes párhuzam, hogy 1989, a csodák évének nyarán két politikai temetésre is sor került: Nagy Imre és mártírtársai temetésére június 16-án, majd egy hónap múlva, július 14-én Kádár Jánoséra. A történelem összesűrűsödött azokban a hetekben. Nagy Imréék temetésén a magyarok a huszadik századot akarták eltemetni, és a jövő felé fordulni; míg akik Kádár koporsóját kísérték a Fiumei úti temetőbe – a szülőváros és a végső nyughely neve groteszken csengett össze –, ők csak elköszöntek valakitől és valamitől. Akkor úgy tűnt, előttük az űr tátong. Azonban hamarosan kiderült, hogy a kádárizmus politikai zombija nem kívánja a halottak békéjét.

De mi volt ez a zombi, amelyet Kádár János teremtett? És ki volt ez az ember, ez a vallásos párhuzamokat nagyon is szívesen használó, hithű kommunista politikus? Czermanik János József, Csermanek János, Barna János, végül Kádár János – élete során négyféleképpen is hívták.

A közkeletű vélekedésből egy magányos, szorongó ember képe rajzolódik ki, aki inkább sunyi és hazudozós, mint brutálisan és nyíltan kegyetlen. Valójában a kettő nem zárja ki egymást. Kádár egyszerre volt sunyi és nyíltan erőszakos. Az viszont igaz, hogy magányos, szorongásokkal teli gyermekkora volt. A Monarchia végóráira – zajlott az első világháború! –, majd a polgári rendszer berendezkedésének szűkös, nehezen induló éveire esett eszmélkedése.

Az alig néhány évnyi bethleni konszolidáció nem terjedhetett lefelé, és hamarosan a gazdasági világválság csapása is beköszöntött. A kisgyerek, majd kamasz Kádárnak nem jutott a családi élet biztonságából, édesanyja egyedülállóként küzdelmesen nevelte. 1956 szeptemberében adott interjújából szinte népmesei szegénység bontakozik ki: „Voltam bojtár falusi kondásnál, szolgagyerek kuláknál, vicigyerek, újságkihordó-fiú, kifutó a városban, még kilakoltatott is. Dolgoztam reggel 5-től, míg a tanítás nem kezdődött az iskolában, majd délután újra, késő estig. Azután jöttek az akkori inas élet »gyönyörűségei«. S amikor segéd lettem – 1929-ben – a nagy gazdasági válság, a munkanélküliség. Így élt abban az időben az egész ifjúmunkás nemzedék.”

Ma már akármennyire hihetetlenül hangzanak is ezek a sorok, Kádár ebben nem hazudott. Az otthon biztonságából leginkább az édesapa hiányzott, ráadásul édesanyja sem tudott vele foglalkozni. Bár Kádárt az utca nevelte, nem tudott kapcsolatokat teremteni. Hatodik kerületi lakásukban a falusi nevelőszülőktől hozott minta nyomán a kis Kádár egy kakast tartott – ő volt a legjobb barátja. Más eleinte nem is igazán akadt. Az otthont, a családot végül a marxista munkásmozgalomban találta meg. Egy lett a kommunista mozgalom tagjai közül, szinte eszményi mozgalmi nem egyéniség. Az emberi személyiséget támadó marxizmusban így talált magának pótszemélyiséget.

Árulások

Egyvalamit azonban megjegyzett gyerekkorából: a túlélés természeti parancsát. Így fordulhatott elő, hogy Kádár egyik legfontosabb vonása az árulás lett. Miután 1933-ban két évre ítélték, még az év decemberében a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének Központi Bizottsága kizárta tagjai közül a börtönben tanúsított magatartása miatt. A következő árulásra máig nem tisztázott módon 1944-ben, a kommunista párt feloszlatásakor került sor. 1949-ben régi harcostársát és jó barátját, Rajk Lászlót árulta el. 1951-ben pedig saját magát, amikor különösebb gond nélkül vallott önmagára. A később ügyesen terjesztett legendákkal szemben ugyanis nem hasítottak szíjat a hátából, bár Farkas Vladimir ávós őrnagy, a kínzások mestere vélhetően tényleg megalázta.

Ezután következett a legnagyobb árulás, amely egy kommunista számára is az: a munkásosztályt árulta el, amikor kegyetlenül leszámolt a munkástanácsokkal. Nagy Imrét és leginkább a magyar nemzeti függetlenség ügyét is ekkor árulta el. Ami az utóbbit illeti: 1956. november 1-jei rádióbeszédében még „népünk dicsőséges felkeléséről” beszélt (jóllehet a „fenyegető ellenforradalom” réme azért benne volt a szövegben).

Amikor azonban a beszéd adásba került, Kádár már nem volt Budapesten, ugyanis úton volt szovjet elvtársaihoz Moszkva felé. Ami pedig Nagy Imrét illeti, érdemes négy lépcsőfokot megfigyelni a hozzá fűződő kapcsolatának változásaiból. 1956. november 11-én Kádár még így beszélt az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának első ülésén: „Nekem meggyőződésem, hogy Nagy Imre, Losonczy Géza és a többi elvtársak az ellenforradalmat segíteni nem akarták.” November 16-án a következő lépcsőfokra jutott: „Lehet, hogy Nagy Imre nem szándékosan támogatja az ellenforradalmat.” November 24-én már az a véleménye, hogy a „Nagy-csoport” a pártközpontban akadályozta a felkelés elleni harcot. Végül december 2-án arra jutott, hogy „a Nagy Imre elvtársék által vezetett ellenzéki csoport a kritikában elment olyan messzire, hogy egyik szülője – merem állítani ennek a csoportnak egyes tagjaira –, szervezője volt a fegyveres felkelésnek”. Ez lett végül is az alapja a kommunista párt decemberi téziseinek az „ellenforradalom okairól”, illetve később a Nagy Imre-perben is ez adta az ítélet alapját.

Kádár János a megtorlás és a konszolidáció vége felé, 1962-ben elárulta ’56-os legfőbb harcostársát, az őszintén bunkó Marosán Györgyöt. 1968-ban Dubčeket árulta el – ha ugyan kezdettől kétkulacsos szerepe értelmezhetővé teszi az áruló elnevezést. Ősszel pedig a felvidéki magyar közösséget is elárulta, a keményen magyarellenes Gustáv Husák karmai között hagyva őket.

Vajon elkövette-e a legnagyobb árulást, azaz idegen hatalom szolgálatába szegődött-e beszervezett ügynökként? Utolsó beszédében Kádár erről is szólt: „Az első vád ’56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani.” Vajon miért mondta ezt? Jóval korábban például Edmund Veesenmayer 1944. június 30-án a náci központnak küldött táviratában így fogalmazott: egy magyar nyomozócsoport őrizetbe vette „a GPU-funkcionárius Csermaneket, a Békepárt főtitkárát”.

Portré készül Kádár Jánosról Moszkvában, 1986 márciusában a Központi Kiállítóterem berendezett műtermében. Mellette a tolmács, Barta Nádja.
Nettó hazugságok és elhallgatások
Fotó: MTI/Balogh P. László

Arra nézve is van utalás, hogy Kádár az 1956. november 1. előtti napokban már külön kapcsolatban lett volna a szovjetekkel. Azonban november 1-jei viselkedése – Münnich Ferencnek nemcsak rábeszélnie, de szabályszerűen rán­gatnia kellett, hogy beszálljon a szovjet gépkocsiba –, majd szereplése Moszkvában, amely taktikus volt, de mégis higgadtan ravasz, arra utal, hogy ennek a kérdésnek nem sok értelme van. Ahogyan a közkeletűen használt „ügynök” fogalma is félrevezető. Kádár mindenféle formális beszervezés nélkül is tette a dolgát. 1956 után mozgásterét leginkább önkorlátozó módon használta ki.

Amikor tétje volt a magyar–szovjet viszonylatnak – 1956, 1968, 1972, 1984 –, mindig a szovjet fél igényei érvényesültek, méghozzá maradéktalanul. A magyar elvtársak egyvalamire vigyáztak: a viszonylagos jólétet mindenáron fenn kell tartani. Minden egyébben a szovjet akarat volt a döntő. Nem is csoda, hiszen Kádár szovjet tankoknak köszönhette hatalmát, szovjet páncélautón érkezett Budapestre, és az aktuális szovjet „keresztapa” csinált belőle magyarországi helytartót.

Apák és fiúk

Kádár 1934-ben a szegedi Csillagban ismerkedett meg Rákosi Mátyással, aki már akkor, börtöntöltelék mivoltában is a nemzetközi kommunista mozgalom ikonjának, a hazai kommunisták elismert nagy öregjének számított. Kádár szabadlábra kerülése után, a negyvenes évek elején egy ideig Donáth Ferencre nézett fel áhítatos tisztelettel. (Donáthot jóval később a Nagy Imre és társai elleni perben 12 évre ítélték, majd egyéni kegyelemmel 1960-ban szabadult.) 1945-ben ismét Rákosi lépett elő mint apafigura. Kádár 1956 tavaszáig – még börtönbüntetése után is! – egyfajta politikai apát látott Rákosiban.

Amikor Rákosi a szovjet elvtársak felszólítására eltűnt a színről, Kádár egyedül maradt. 1956 november első napjaiban, miután Titóék Münnich helyett Kádárt javasolták a magyar vezető szerepére a Brioni szigetén tárgyaló, Hruscsov vezette szovjet delegációnak, még egy megmérettetés következett a Kremlben. Itt főként az ortodox Sztálin-hívő Molotov támadta Kádárt, Hruscsov azonban elfogadta őt a magyarországi kommunista vezetőnek. Ahogyan Valerij Muszatov egykori szovjet külügyes fogalmazott 2007-ben, a Terror Háza Múzeumban tartott konferencián: „Hruscsov »keresztapaként« segített neki, annak ellenére, hogy Kádárnak mind Moszkvában, mind Budapesten nem kevés ellensége volt.”

A „keresztapaság” itt a nyilvánvaló politikai bűnszövetségen túl mást is jelentett. Kádár erről így vallott Gorbacsovnak 1985-ben: „Akkor – mint egy új keresztelés után – tiszta és bűntelen voltam.” Hiába lett Kádár Hruscsov legjobb tanítványa, a Kádár-rendszer mégis a Rákosi-rémuralom édes gyermeke volt. Ilyen értelemben tehát a korábbi apa-fiúi viszony nem szenvedett csorbát. Azt követően, hogy Hruscsovot elvtársai államcsínnyel megbuktatták, Brezsnyev, majd Andropov személyében Kádár János csak főnököt kapott, igazi patrónust nem. Egyedül maradt itthon is, miután rendszere megmerevedett. A hetvenes évektől már utódlási kérdések is felmerültek. Politikai túlélőképességét – s a többiek impotenciáját – bizonyítja, hogy egészen 1988-ig a helyén maradt.

Golyószóróval a papok ellen

Ahogy az ’56-os forradalom után a katonai-politikai-jogi megtorlással végeztek, nekiláttak az ideológiai munkának is. 1958. június 10-én, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának ülésén Kádár két csapásirányt különböztetett meg.

Az első: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom.”

A második: „A vallásos világnézet felszámolása, a tudományos világnézet elterjesztése is rendszeres harcot kíván meg, ami sokoldalúan folyik. De ott már a döntő szerep a kulturális szerveké.” S a kettőt így kapcsolta össze: „Lehet, hogy a klerikalizmus ellen harcolni kell még öt évig, és a vallásos világnézet ellen még két generáción át. Mindenki tudja, nem úgy van, hogy fogom a lőcsöt, és leverem a vallásos világnézetet.”

Rendcsinálás a vörös szőnyegen Kádár ravatala előtt, a párt székházának aulájában, 1989. július
14-én. Összesűrűsödött történelem
Fotó: MTI/Kovács Attila

Meg is indult a roham a papok, szerzetesek, lelkészek ellen. Szétverték a közösségeket, és a bántalmazásokon túl hosszú börtönévek vártak a hitvalló egyházak tagjaira. Néhány gyilkosság is történt. Mindezt a bomlasztást szolgáló ügynökhálózat, illetve főként az Állami Egyházügyi Hivatal „gondoskodása” egészítette ki. A magyar kommunista diktatúra dicstelen egyházi eredményének a vatikáni kémkedést tarthatjuk, meg a bolgár állambiztonság részére átadott FÉG-pisztolyt, amellyel a II. János Pál pápa elleni merényletet elkövették.

A másik fő ellenség a nemzeti eszme volt. ­Kádár és elvtársai a nacionalizmusban a szocializmus legnagyobb vetélytársát látták. 1958-ban – ekkor fektették le a „kádárizmus” eszmei alapjait szinte minden tekintetben – elvi határozatot hoztak arról, hogy a nacionalizmus a burzsoázia ideológiája. Fő célként a nemzeti érzés és a hazaszeretet ettől való elkülönítését tűzték ki. A proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiság azonban hosszú távon összeférhetetlennek bizonyult. Míg az utóbbi mozgósító erejű lehetett volna, az előbbi nem sokat jelentett.

A baloldali történeti műhelyekben manapság kidolgozott Kádár-féle „antinacionalista nemzetépítés” fogalma üres; az igénytelen javakra korlátozódó fogyasztási közösség nem pótolhatta a közös cselekvésből és a nemzeti mitológiából táplálkozó tapasztalati és érzelmi közösséget. 1956 tagadása ezt egyébként is kizárta, hiszen ez a legnagyobb és legtisztább közös nemzeti élmény volt. Kádár ráadásul egész életében a Horthy-korszakot tekintette negatív viszonyítási pontnak; ehhez mérte magát. Mihelyt ez a viszonyrendszer történetileg értelmét vesztette – valahol a hetvenes évek végén –, a kádárizmus is lassanként leeresztett, és lapos gumivá vált. A „Horthy-fasizmus” állandó szapulása viszont azt is jelentette, hogy Magyarország vállalta a környező országokhoz képest az erkölcsi alárendeltséget.

A határon túli magyar közösségek ügyei pedig amolyan féltabuszámba mentek. Kádárnak sem affinitása, sem bátorsága nem volt ahhoz, hogy legalább a kommunista tábor paradigmáján belül számon kérje a „lenini nemzetiségi normák” érvényesülését. Pedig 1956 után Romániában (ahol forradalom nélkül volt megtorlás) és 1968 után Szlovákiában is elkezdtek támaszkodni a nemzeti eszmére – ez homlokegyenest ellenkezett a magyar gyakorlattal.

„Népi hatalom” a nép ellen. Keveset beszélünk róla, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc, majd az ezt követő megtorlás után volt még országos erőszakhullám hazánkban. (1944-től számolva összesen legalább fél tucat hasonló erőszakhullám sújtotta az országot és a nemzetet!) Mihelyt végeztek ugyanis a bosszúval, Kádárék nekiláttak a független magyar gazdatársadalom szétzúzásának. 1959–1961 között a „szocialista forradalom” újabb üteme zajlott le – lényegében felszámolták a magyar parasztságot. Helyette termelőszövetkezeti proletariátust teremtettek. A folyamat során az ellenkező gazdákat súlyosan bántalmazták, megalázták.

A nagy hagyománnyal rendelkező népi írók csoportját is megrendszabályozták 1958-ban. Hiába észlelhetünk eszmei vagy személyi átfedéseket a népi írók csoportja és a kommunista mozgalom között, ez a valóságban optikai csalódás.

A kommunista párttól mi sem állt távolabb, mint az őshonos magyar népi kultúra hordozóinak, krónikásainak támogatása – ez narodnyik elhajlásnak számított volna, ha ugyan nem nettó nacionalizmusnak. Alapjában véve a vidéki életet maradinak, a városi, lakótelepi életmódot pedig a jövő útjaként igyekeztek lefesteni.

Egyfajta pozitív kényszerhelyzet azonban még­iscsak adódott, hiszen a kommunisták annyiszor hivatkoztak a „népre” – akár „a magyar nép ezeréves perére a feudalizmussal szemben” –, illetve mégiscsak jelentős agrárnépességgel bíró országról volt szó, hogy a kádár szövetségi politikában a népi írók is helyet kaphattak. Később rájuk hárult, hogy egyéb fórum híján a szomszédos országokba szorult magyar kisebbségek érdekében szót emeljenek. Ilyen volt például 1968 márciusa, amikor óriási eredménynek számított, hogy sikerült elfogadtatni a „kettős kötődés” elvét, vagyis azt, hogy a határon túli magyar írók nemcsak az adott állam (nemzet) irodalmához sorolandóak, hanem az összmagyar irodalomhoz is! A ’70-es évektől kibontakozó táncházmozgalommal azután már végképp nem tudott mit kezdeni a kommunista diktatúra.

„Kis pofázási lehetőség”

A svéd Dagens Nyheter című lap 1956 végén Budapestre küldött tudósítója így írta le Kádárt: „Szürke öltönyt viselt, alatta szürke szvettert. Az arca is szürke volt. Kicsiny, szürke szeme rendületlen. Ült benne valami állandó feszélyezettség.” Kádár szinte prófétai szavakat mondott 1958-ban: „Ha muszáj választanunk – megmondom, hogy én a közepes színvonalra fogok szavazni!” Így lett az igénytelenség beszivárgása mindenhova nemhogy melléktermék, de lényegében a rendszer veleje. Mindennek társadalmi alapjai is voltak: a kultúrahordozó rétegek – a felső osztályok és a polgárság, utána a szervezett, szocdem munkásság, végül a birtokos parasztság – deklasszálásával olyan társadalmi csoportok tagjai kerültek előtérbe, akik hazulról kevésbé szofisztikált elképzeléseket hoztak az életről.

A Munkáspárt megemlékezése Kádár János sírjánál, a Fiumei úti temetőben, a politikus halálának
26. évfordulóján, 2015. július 4-én
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Mindez egybecsengett a pártvezető nagy célokat, nemzeti ambíciókat elutasító habitusával. Kádár János idővel lassanként úgy tett, mint aki háttérbe vonult: „szürke eminenciás” ugyan nem lett belőle, de a szürke hétköznapok Jani bácsija igen. A szürke ’70-es évek – mondogatjuk a Kádár-korszak legérettebb, legstabilabb évtizedéről. Ez volt az az időszak, amikor állítólag nem történt semmi. Szürke volt a Trabant, szürke volt a panel, és szürke volt a zsíros, ostoba csönd is. A kertkapukon belüli és a kertkapukon kívüli Magyarország ekkor vált el egymástól: az előbbi világ színes volt, az utóbbi színtelen. Persze az sem igaz, hogy nem történt semmi: a diákok és a galerik megmozdulásai március 15-én néhány évig még izgalomban tartották a pártközpontot, majd a Charta ’77 és a szerveződő magyar ellenzék is lassan kibukkant a szürke hamu alól.

A Kádár-rendszer nemcsak nettó hazugságokra épült – elsősorban arra, hogy 1956 „ellenforradalom” volt –, hanem az elhallgatásokra is. Kibeszéletlen maradt a gazdák fájdalma a föld elvesztése miatt. Kibeszéletlenül maradtak a háború után a határon túli magyarsággal megtörténő tragédiák is – pedig százezrek kerültek át a jelenlegi országterületre 1944–1947 között. Nem lehetett beszélni a szovjet fogság szinte össztársadalmi élményéről. Hiába volt a „kétfrontos harc”, vagyis elvileg Kádár hiába jelentett biztosítékot a Rákosi-féle ámokfutás megismétlődése ellen, az akkor történtekről sem igazán lehetett beszélni. Nem lehetett beszélni a napi tapasztalatokról – kis túlzással még arról sem nagyon, hogy csak egyfajta sör van, de az sincs, mert csak holnapután hozzák. A „ius murmurandi” ugyanis azt is jelentette, hogy morogni lehet, de artikuláltan elmondani a vágyakat, álmokat, panaszokat, sérelmeket nem. Kádár ezt világosan ki is mondta: „ilyen kis pofázási lehetőség van. És mi bajunk van nekünk ettől, mondják? Ha valaki tüsszög, vagy mit tudom én mi, le van sajnálva – a törvényeket nem sértheti meg. Na igenis vannak tabuk, és kell is, hogy legyenek tabuk, ha van írásbeli szerződés, ha nincs róla. Ez a tabu – most nem tudom, hogy hívjam a hatalmat, most már népi hatalom, vagy munkáshatalom vagy proletárdiktatúra, vagy mit mondjak rá.”

Az állandó kibeszéletlenségnek persze társadalmi hatásai is voltak: a tömeges alkoholizmus, a világelső öngyilkossági ráta, az abortuszok milliói.

Folytatjuk

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese