Lázálom

A szürrealista mozgalom legismertebb alkotóinak munkáit mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria a párizsi Pompidou Központtal közösen szervezett kiállításán.

René Magritte: A kettős titok, 1927 Fotó: Magyar Nemzeti Galéria

A szürrealista mozgalom legismertebb alkotóinak munkáit mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria a párizsi Pompidou Központtal közösen szervezett kiállításán. A közel 120 festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató tárlat a mozgalom történetének sűrű időszakát, az 1929-es évet helyezi középpontba. Ízelítőt kapunk Salvador Dalí, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Alberto Giacometti és Pablo Picasso műveiből, a szürrealista fotóművészetet pedig Man Ray, valamint két magyar alkotó, André Kertész (Kertész Andor) és Brassai (Halász Gyula) képein keresztül ismerhetjük meg kicsit közelebbről.

„Minden jel arra mutat, hogy a szellem számára létezik egy olyan pont, ahonnan nézve élet és halál, valóság és képzelet, múlt és jövő, megosztható és megoszthatatlan, magas és alacsony már nem ellentmondásként érzékelhetők” – fogalmazta meg a mozgalom atyja, André Breton A szürrealizmus második kiáltványában.

A szó maga annyit tesz: realizmus feletti, vagyis a tapasztalt világot meghaladó. Felszabadítani a tudatalattit, teret engedni a megfoghatatlan asszociációknak, a váratlan helyzeteknek. Az első világháború utáni kiábrándultságban született alkotók elődeikhez hasonlóan értelmezni akarták azt a világot, amely körülveszi őket, az átélt borzalmak pedig újfajta művészeti formákat szültek. Bretonra erős hatással voltak a szimbolisták, Guillaume Apollinaire és Paul Valéry, Sigmund Freud és a pszichoanalízis: a képzelet és a tudatalatti kutatásával akarta megragadni a valóságot.

Salvador Dalí: Szimbolikus működésű szkatologikus tárgy (Gala cipője), 1931/1973

A Nemzeti Galéria kiállítása hét nagyobb szekcióban tekinti át a szürrealizmust, illetve a mozgalom előzményeit. Az első egység 1929 Párizsára fókuszál: ekkor jelent meg a máig leghíresebb szürrealistaként számon tartott Salvador Dalí a mozgalomban, ekkor született meg a katalán festő és Luis Buñuel közös filmje, az Andalúziai kutya, s ekkor következett be az első szakadás a szürrealista művészek között – részben a kommunizmus hatására.

A következő szekció az irányzat előzményeit mutatja be a dadaizmusból kiindulva, míg a harmadik Max Ernst és Joan Miró újszerű látásmódjára összpontosít. A negyedik rész már csak Dalíról szól, utána pedig megismerhetjük a Grand Jeu (Nagy Játék) csoport tevékenységét, akik gimnazista barátokból a szürrealizmus komoly válságának okozóivá értek. A belga René Magritte a popkultúrában is igen népszerű művei után a Georges Bataille köré szerveződő Documents című folyóirat művészeinek nyers, zsigerien erőszakos és erotikus alkotásai következnek, végül a mozgalomhoz sosem csatlakozó, ám arra mégis erőteljesen ható Pablo Picasso Futó minotauruszával búcsúznak a szürrealisták.

René Magritte: A kettős titok, 1927
Fotó: Magyar Nemzeti Galéria

A tárlat legerősebb pontja minden kétséget kizáróan a szürrealista mozgalom „megmagyarázása”, illetve alakulásának bemutatása megannyi vitájával és szakadásával, majd újraértelmezésével együtt. Részletes képet kapunk a művészek viszonyáról, az alkotócsoportok tevékenységéről, a szürrealizmus elfogadásának folyamatáról folyóiratok, korabeli dokumentumok segítségével, ám a kiállítótérben sajnos jóval több a „nagy művészekhez lazán kapcsolódó valami”, mint a jelentős festmény. Persze nagyon informatív és remekül kontextusba helyezi a mozgalmat például a sok mozgókép, ráadásul aláhúzza, hogy a szürrealizmus a filmvásznon is fontos szerepet töltött be az Aranykortól A kagyló és a lelkészig, és szórakoztatóak az úgynevezett Pompás hulla címkéjű képek is.

„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” – Lautréamont e sora a szürrealisták jelmondatává vált, de ez ráhúzható a kiállított képek nagy részére, hiszen meghökkentőek, és akár egy lázálomban is szerepelhetnének. Joan Miró és Max Ernst véletlenszerű festménytárgyaitól Dalí elfolyó terein át André Masson brutális fémszobráig vagy Eli Lotar vágóhídjáig egy dolog közös ezekben a művészekben: őszintén elénk tárták azt, ami a fejükben zajlott, még akkor is, ha ezek a képek zavarba ejtőek, erőszakosak vagy teljesen értelmetlen ostobaságok is voltak.

Giacometti egyik szobrának címe: Kidobandó, kellemetlen tárgyak. Sokak számára a szürrealista mozgalom alkotásainak zöme ebbe a kategóriába fog esni: olyanok, mint egy diákcsíny, amellyel feszegették a korabeli közönség, a közvélemény és a kritikusok ingerküszöbét, miközben egymással is bőszen civakodtak saját jelentőségükről az iskolapadban. A Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo munkássága, illetve Francis Bacon, Lucian Freud és a londoni iskola festőinek bemutatása után olyan álomképeket hozott a budai várba, amelyeket nem kell és nem is igazán lehet megmagyarázni. Utólag hatnak, talán a tudatalattira, de egészen biztosan nem a rációra. Mint a gránátalmából kirobbanó hal tátott szájából fölénk ugró tigrispár.

(A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállítás október 20-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában)