Összeomlás

Szabó Zoltán könyvét úgy olvasom, mint egy régi világ „összeomlását” és egy új születésének lehetőségét.

Ambrus lajos
2020. 04. 21. 13:46
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Újra régi kedves könyvemet, Szabó Zoltán (1912–1984) Összeomlás című 1940-es könyvét olvasom – az akkor huszonnyolc éves szerző túl van híres szociográfiai könyvein, A tardi helyzeten és a Cifra nyomorúságon, s előtte még az 1942-es Szerelmes földrajznak és a Magyar Nemzetben induló sorozatának, a Szellemi honvédelemnek.

Átnéztem lapszéli jegyzéseimet is, amelyeket ceruzával firkantottam anno magánhasználatra; mi a fontos, és miben lehet bizakodni? Milyen az élet színe, és mit lehet belőle citálni ma? Sosem szégyelltem ezeket a „belefirkálásokat” – diákkoromban egy antikváriumban megvettem Kriza János Vadrózsák című balladagyűjteményét, amely telis-tele elképesztő ceruzajegyzésekkel, áthúzásokkal és beleírásokkal szerzője nevével együtt. A két kötet Szabó Dezső könyvtárából való, a Nagy Bölény telefirkálta impresszióival, verstani és egyéb rögtönzéseivel, még önállóan értelmezhető leírásokkal is. Különleges forrás, gondolkodástörténeti lelet és filológiai adalék, még akkor is, ha tudjuk, az étkezésekkel gyakorta hoppon maradó Szabó Dezső talán háromszor is eladta tekintélyes könyvtárát, hogy majd újraalapítsa.

Szabó Zoltán könyvét a mai karanténban úgy olvasom, mint az élet és irodalom ritka találkozásának és a lelki nemességnek kiváló dokumentumát. Vagyis: egy régi világ „összeomlását” és egy másik, új születésének lehetőségét – netán csak reményét. A könyv a második világháborús Franciaország megszállását és összeomlását írja le – Szabó Zoltán ezt a kritikus időszakot 1940 januárjától szeptemberig éli át Franciaország szívében. A lírai és olykor kemény megállapításokkal teli napló egyes részleteit az 1940-es Magyar Nemzet közölte, és a Nyugat azon melegében, a naptári év végén ki is adta.

A régi aláhúzásokból és bejegyzésekből is látom, hogy negyven éve is az érdekelt leginkább Szabó Zoltán útirajzában, tudósításában vagy szellemi naplójában, milyennek látja és érzi a bukás és összeomlás általános lélektanát a ma már közismert kapitulációs eseményeken túl.

A politikai szétesésen és katonai bukáson túl milyen a legyőzhetetlennek hitt és gondolt francia világ és élet? Mit lát a kortárs és érzékeny írói szem, milyen a múlt és jelen közvetlen összevetése – szellem és politika összjátéka, város és vidék, milyen az összeomlásban ítélet és szeretet, részvét és felháborodás, áldozat és átkozódás –, amikor „minden megváltozik”? Mert Szabó Zoltán életrajzi adata szerint 1940 májusában ő is a menekülést választja Párizsból a német tankok elől. Mit élhetünk át ebből magunk is? Talán ez érdekelt első olvasáskor is leginkább. Most meg járványos, karanténos világidőket élünk.

Páris, Az országút, Fogság a Riviérán a könyv fejezetcímei. És Párizs, Tours, Bordeaux, Angoulême, Toulouse, Montpellier, Marseille, Nizza, majd Genf és Bern (ahol okmányait megkapja) az útirány, amelyet Szabó Zoltán francia háborús menekülőkkel együtt „teljesít”. A képek azóta ismerősek és örökök: országút menekülőkkel. „Benzinszag, fékcsikorgás, irtózatos hőség, olajbűz, kiveresedett arcok, meggörbült hátak, pokolbeli kép, eszelős középkori festők képein festhetne így a tömeg, melyet az utolsó ítéletben balfelé állítanak és kiűznek a paradicsomból.” Szabó Zoltán kerékpáron és azzal, amivel tudja, teszi meg az utat, közben hömpölyög táj és szellem, bizakodás és világvége, rút valóság és azok „égi mása”.

„Szeretetet a francia szellem iránt éreztem, a vers iránt, a katedrálisok iránt, a francia fény, a latin világosság iránt, mely végigkúszik a francia tájon, és széppé színezi az életet. Az csalódjon, aki a francia erőre spekulált, a francia politikára, a francia fegyverekre. Mi, úgy értem, magyarok sosem spekuláltunk erre, soha a történelemben.”

És amit még feltűnően kipreparáltam a könyvből: az elveszett város, a megszállt Párizs képe. Érdekes módon ’40 júliusának végén a szerző Nizzában kap egy váratlan levelet, benne a beszámoló Párizsból, az elesett Szajna partjáról, amelyet fájdalmas, de pontos és józan szavakkal jellemez névtelen feladója. Enciklopédikus leltár arról, amikor már semmi sincs úgy, mint ahogy tegnap volt. „Párizs még szebb, mert szomorúbb […]. A város képe nagyon megváltozott. A Bois de Boulogne-ban egy ideig tankok táboroztak, csak a Metro jár, autó egy se, hacsak nem a megszállók tisztjeinek kocsijai, taxi nincs, egy ismerős a pályaudvarra kölcsönvett talicskán tolta ki a csomagjait, a biciklik nagyon kapósak, az élet egészében roppant egyhangú, van valami időtlenség benne, az idő nem múlik, hanem a nappalok és éjjelek monotonan következnek egymás után, az ember általánosságban vegetatív életet él fásultan és nyugodtan, állandóan ugyanabban a lelki állapotban, kicsit csodálkozva azon, hogy így is lehet élni, ennyire terv nélkül, ennyire egyik napról a másikra, ennyire csak arra várakozva, hogy mi fog történni vele és a Várossal. A városból valami hiányzik. Talán a lélek…”

Megromlott kor, időn kívüliség, illúzióvesztés, vegetációs létmód, hitkeresés és tervek nélküli élet – háborúk, megszállások, járványok, pestisek örök velejárói. Boccaccio Dekameronjának figurái a firenzei pestis halálos ölelése elől bukolikus vidéki palota hűsébe menekülnek, hogy száznapos fabuláik-történeteik révén vészeljék át az idő sújtásait. Azt a kibillent időt, amelyről a XIV. század embere is tudta, hogy talán a végén, a „gyötrelmek határán ott várakozik az öröm” is.

„Összeomlásból jöttem, nem Franciaország összeomlásából, persze, hanem egy korszak összeomlásából.” … „Láttam, hogy a katasztrófában a francia ember ember maradt, a nép nép maradt… A franciákban én csak akkor csalódnék, ha csaták vesztése feletti keserűségükben maguk akarnák szétverni azt a belső erőt és hagyományt, mely a francia Szépet és Igazságot teremte […] Hiszek abban, hogy a francia Szépben és Igazságban nem kell »csalódnunk« majd. S ha tudtuk eddig, tudnunk kell ezután is: ha Franciaország nem adna többé oltóágat, Európa fái keserűbb gyümölcsöt teremnének.”

Hazatérve, már naplójegyzeteit rendezve, ­Szabó Zoltán könyve előszavában már ezt jegyzi be: „Lassan elfordítom a szememet a térképedről, Vén Európa s már csak a kicsiny hazát látom, a szekerek lassú vonulását, Hollókő várát, Makó főterét s a Balaton lágy estéit és egy parasztot, amint kaszája lendül. Ezentúl már nem akarhatok dús tájaidon szerterohanni, Európa, csak a szegényke magyar tájban mélyre ásni.” És hát a „belső hagyományokra” és „autochton érzékenységre” fogékony, szellemi szuverenitására kényes író harminckilenc éves korában mégis távozásra kényszerül; 1949-ben Doverban angol földre lép (később majd Franciaországba, Bretagne-ba költözik), hogy az emigrációt választva sose lássa többé a „kicsiny hazát”, Magyarországot.

Pandémia, vagy ahogy a nehéz sorsú Árva Bethlen Kata is mondja: „az egész országban uralkodó katarrus” idején, vészhelyzetben és „összeomlásban” is lehet kalauz egy nyolcvanéves könyv. Akár Szabó Zoltán breviáriuma. Tudásról, világról és emberségről – hogy ne bitangoljon el a lélek, és önmagunk maradhassunk.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.