Sikoltozás mindenfelé

A rendszerváltozás idején a magyar történetírásban több terminológiai javaslat is fölmerült annak kapcsán, hogy minek nevezzük azt a hetvenöt esztendeje lezárult folyamatot, amelynek során a szovjet haderő végigvonult a trianoni Magyarországon 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között.

Az albertirsai gépállomás dolgozói „ünnepi” traktorral művelik a földet 1953. április 4-én Fotó: Magyar Fotó–Bereth Ferenc

Nem volt azonban a kortársak közül mindenki úgy elragadtatva az 1944–45-ben bevonuló szovjet csapatoktól, mint Apró Antal.

A megszállás mindennap­jairól Két éjszaka nappal nélkül című emlékiratában írt Sulyok Dezső pápai polgármester, aki polgári politikusként később nyugatra volt kénytelen menekülni a kommunista diktatúra elől. Könyvében a megszállók által megerőszakolt mintegy ezer helyi asszonyról és lányról is megemlékezett.

„Az ezer nő között akadtak munkáslányok, társaságbeli hölgyek, utcalányok a tiszteletre méltó anyák mellett. Még a munkásosztályhoz tartozás sem jelentett védelmet a szovjetek felfogása szerint. Egyáltalán nem játszott szerepet, hogy az illető nő szép volt-e vagy csúnya, ápolt vagy ápolatlan, tiszta vagy piszkos, sőt visszataszító. Állati vágyuk nem válogatott. Egy főorvos 73 éves özvegye ugyanúgy áldozatul esett az orosz katonák vágyának, mint egy bíró 67 éves özvegye. Legfiatalabb áldozatuk egy 10 éves kislány volt, akit ázsiai vérbajjal fertőztek meg. A fizikai szenvedésnél nagyobb volt ennek a szegény áldozatnak a lelki megrettenés.”

Az albertirsai gépállomás dolgozói „ünnepi” traktorral művelik a földet 1953. április 4-én
Fotó: Magyar Fotó–Bereth Ferenc

Ilyesmiket jegyzett föl 1944 novemberében a Duna–Tisza közi Izsák katolikus papja, Mayer Lajos is a plébániatörténeti krónikájában. „Két misét tartottam 8-kor és 10-kor, tömött templom volt. 176 gyónó volt. Bárdi bíróéktól kaptam kenyeret, és azzal áldoztattam. Nincs miseruha, nincs kehely, csak pohár van. Tankok dübörögnek állandóan a misék alatt, és ropogott a gépfegyver. Orosz katonák bámészan álldogálnak a templom ajtajában. […] Tele vagyunk részeg katonákkal. Sikoltozás mindenfelé. Tiporják sárba a szűz magyar fehér virágokat.”

Ha már az egyházi forrásoknál tartunk, érdemes idézni az 1997-ben boldoggá avatott Apor Vilmos vértanú győri püspök egykori titkárának, Cseh Sándornak a visszaemlékezéseit. Részletesen leírta ugyanis, hogy Apor Vilmos hogyan adta életét a győri püspökségen nála menedéket kereső több száz nő és gyermek védelmében. Ebből tudjuk, hogy részeg orosz katonák bukkantak föl, akik kilencven nő kiadását kérték, akiket – indoklásuk szerint – „krumplipucolásra” vittek volna a parancsnokságukra. Amikor a főpap el akarta őket zavarni, dulakodni kezdtek vele, majd agyonlőtték.

Mint Cseh Sándor írta: „A püspök váratlanul ott termett a kapitánynál, megragadta két karját, megfordította őt az ajtó felé, és németül ezt kiáltotta hangosan: »Hinaus«, azaz ki innét. És máris tolta őt maga előtt fel a falépcsőn az ajtó felé. Egyes sorban többen követtük őket. Valószínű, az előcsarnokba érve a katona kiszabadította magát a püspök markolásából, vele szembe fordult, és leadta lövéseit. A püspököt három golyó találta el. Egy a homlokon, csak a bőrt szakította fel, nyomában vastagon ömlött a vér arcán, reverendáján keresztül. Egy golyó a jobb csuklóját sebesítette meg, egy pedig a hasüregbe hatolt. A katona a lövések után elmenekült, a sebesült püspököt lesegítettük saját lábán járva a pincébe, egy kórházi vaságyra fektettük. Kigomboltam a reverendáját, az ingen véres folt volt látható, alatta megtaláltuk a sebet. Míg egy orvos a sebet vizsgálta, én odahajoltam a sebesült füléhez, és halkan ezt kérdeztem: »Vannak fájdalmai?« Ő ugyanolyan halkan csak annyit válaszolt: »Köszönöm az Úr Jézusnak, hogy nagypénteken, vele és érte szenvedhetek«. Az orvos tanácsára a sebesült püspököt így a vaságyon fekve, kézben víve kiszállítottuk a körülbelül egy km-re lévő kórházba. Az operáció a pincében, petróleumlámpa fényénél történt.” Apor Vilmos két nappal később elhunyt.

Moldova György Kádár Jánosról írott – elfogult és apologetikus hangvételű – könyve első kötetében úgy vélte, hogy „hőse” közbenjárására – persze a kommunista párt érdekéből – a püspökgyilkosságban részt vevő szovjet katonák büntetést kaptak.

„1945. április elején Aport szovjet katonák támadták meg székhelyén, a »Püspökvár«-ban: ki akarták rabolni a borospincét és meg akarták erőszakolni az épületbe menekült apácákat. Apor a testével zárta el a kaput, mire a katonák géppisztolysorozatokkal végeztek vele. Az incidensnek országszerte híre terjedt, a katolikus hívek általános felzúdulása fenyegetett. Kádár Jánosnak kellett lemennie Győrbe, hogy megállapodásra jusson a szovjet parancsnoksággal a bűnösök megbüntetéséről, és az MKP-t is megóvja az ügy beláthatatlan politikai következményeitől. A feladatot megoldotta, itt már megmutatkozott egyik alapvonása: a kompromisszumok megteremtésének képessége.”

A szemtanú Cseh Sándor azonban másként emlékezett: „Röviddel az események után a püspökvár egy részét harcoló katonai alakulat foglalta le. Parancsnokával többször is beszéltünk, és kértük, hogy a püspök meggyilkolásának ügyét vizsgáltassa ki. Ő elzárkózott a kérés elől, mondván, hogy vojna, vojna…, azaz háború, háború.”

Magyarország 1945 tavaszán befejeződött szovjet megszállásának nagyon komoly és tragikus következményei voltak. A megszállók által elkövetett – súlyos gazdasági károkat okozó – mindennapos rablások és fosztogatások mellett a mintegy kétszázezer megerőszakolt magyar nőre és a több mint hétszázezer málenkij robotra hurcolt állampolgárunkra is emlékezünk kell. Ahogy arra is, hogy hazánk előbb burkoltan, majd nyíltan a szovjet érdekszféra része lett, ahol a megszállók támogatásával szinte pillanatok alatt kiépülhetett a kommunista diktatúra – amely alig harminc éve ért véget.