1770. augusztus 27-én született George Wilhelm Hegel, a filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja.
Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga:
Rideg családi légkörben nevelkedett, életét beszédhiba tette még nehezebbé. Kivételes szellemi képességei korán megnyilatkoztak, hihetetlen mohósággal vetette magát a könyvekre. A tübingeni egyetem filozófiai és teológiai fakultásán tanulva kötött barátságot a költő Friedrich Hölderlinnel és a filozófus Friedrich Wilhelm Schellinggel, együtt kísérték végig a francia forradalom kibontakozását, miközben kitörölhetetlen hatást gyakoroltak egymás gondolkozására.
Hegel doktorátusának megszerzése után 1793-tól Bernben, majd Frankfurtban volt házitanító: ez volt a válságkorszaka, mivel csalódott a francia forradalom eszméiben. Svájcban vetette papírra Jézus életét és a kereszténységet tárgyaló írásait, melyekben – egy racionálisabb hit mellett érvelve – élesen bírálta a vallás tekintélyelvűségét és a hűbéri rendszert. Lassan mégis megbékélt a fennálló renddel, 1801-ben fizetés nélküli magántanár lett Jénában. Előbb Schellinggel közösen, majd barátja ellen fordulva ostorozta a romantika szubjektivizmusát. Talán legjelentősebb művét, az 1807-ben megjelent A szellem fenomenológiáját a legenda szerint a jénai csata napján, 1806. október 14-én fejezte be – e napon maga is láthatta a városba diadalmasan bevonuló Napóleont, akit a német polgárság a változások előmozdítójaként ünnepelt. A monumentális értekezés alapgondolata, hogy a széles értelemben vett kultúra (Hegel szóhasználatában: a szellem) történeti kialakulása és változása logikai szükségszerűségek láncolataként ragadható meg. Hegel szerint a történeti sorrend egybeesik a logikai sorrenddel, s az időbeni előrehaladás értékbeli gyarapodást is jelent, azaz az emberi tudás fejlődése egyenes vonalú, egyirányú előre haladás.
1808-tól a nürnbergi gimnázium igazgatója volt, a bajor városban írta A logika tudományát (1812-16). Ennek kiindulópontja az a felismerés, hogy a meghasonlott, ellentmondásoktól szabdalt világ nem írható le a hagyományos azonosságlogikával. Az ellentétek kibékítésének szükséges előfeltétele, hogy a megismerő szellemben azonos az alany és a tárgy, és a tárgyban az alany önmagát ismeri föl. Fejtegetése szerint a logika maga is meghasonlott, mert egyesek az indukció, mások a dedukció módszerét részesítik előnyben. Az új logikának egyesítenie kell e kettőt és a tapasztalati tényeket sem hagyhatja figyelmen kívül.