A mélyen hívő protestáns családból származó fiatalember, Samuel Morse a Yale egyetemen prédikátor apja kívánságára vallásfilozófiát hallgatott, de tanulni nemigen tanult, érdeklődését kizárólag az akkoriban újdonságnak számító elektromossággal kapcsolatos előadások keltették föl – derül ki a cikkből.
Végzése után festészetből próbált megélni, tudását a műértőkben és megrendelőkben gazdagabb Angliában tökéletesítette. 1825-től ismét New Yorkban élt elismert, de anyagiakban nem dúskáló művészként,
ő festette meg a francia szabadsághős La Fayette márki arcképét is.
A politikával is megpróbálkozott egy katolikus- és bevándorlóellenes párt jelöltjeként, de nem volt rokonszenves a választópolgároknak.
Az életét és világunkat is megváltoztató találmány, a távíró megszületésében egy sajnálatos haláleset játszotta a döntő szerepet. A fővárosban dolgozó Morse 1825 februárjában hosszú levélben számolt be washingtoni napjairól várandós feleségének. Egy nappal azután, hogy a borítékot postára adta, lovas futár érkezett otthonából a hírrel, hogy az asszony három nappal korábban, szülés közben meghalt, azaz
a gyors hírközlés hiánya miatt már halott feleségének írta a levelet.
A gyászoló festő ekkor kezdett a távíró tökéletesítésével foglalkozni. Akkoriban már ismeretes volt az optikai, szemaforos, illetve az elektrokémiai távíró, amelyben 35, az ábécé betűit jelentő aranytű végén képződtek buborékok, de ezek lassúak és hosszabb üzenetek továbbítására alkalmatlanok voltak. Hét évvel később, 1832-ben egy párizsi tanulmányútjáról hazatérőben, a hosszú hajóúton egyik útitársa mutatta meg neki az újonnan felfedezett elektromágnest, s ekkor született meg benne az elektromágneses távíró gondolata, ahogy megfogalmazta:
„A villámnak nagyobb hasznát lehetne venni”
Első, kezdetleges tervét még 1832 őszén felvázolta, majd a megvalósítás gyötrelmekkel teli időszaka következett. Hamar be kellett látnia, hogy az elektromosságot illetően a sötétben tapogatózik, példának okáért sehogyan sem tudta orvosolni azt a problémát, hogy a jel az ellenállás és az áramelfolyás következtében egy idő után egyszerűen eltűnt a vezetékből. Joseph Henry fizikushoz, a Smithsonian Intézet első titkárához fordult tanácsért, aki minden kérdésére válaszolt, sőt gyakorlati útbaigazításokkal is ellátta. Morse, Henry és még két társuk fokozatosan tökéletesítették a szerkezetet, kifejlesztették a távíróoszlopokra kifeszített rézvezetékek szigetelését, a jeleket a szabályos távolságban elhelyezett relékkel erősítették, így azok nem vesztek el „menet közben”.
