Valamikor régen volt egy igen mérsékelt érdeklődést, csekély lelkesedést kiváltó vetélkedő, a címe az volt, hogy Ki tud többet a Szovjetunióról? Hovatovább a színiiskolán lejátszódó újbaloldali, retrómarxista performanszról is vetélkedőt lehetne rendezni, Ki érti még az SZFE akciózó hallgatóit, dolgozóit? címmel. Hisz egyre kevésbé nyomon követhető józan fővel, amit blokád, egyetemfoglalás címén előadnak az diákok, az ott dolgozók, illetve azok, akik a háttérből élő marionettfiguraként mozgatják őket.
Most éppen megszállták az SZFE Szentkirályi utcai épületét is, ami azért nehezen dekódolható egy átlag halandó számára, mivel eddig kié volt, ha nem az övéké amúgy is? Értjük persze, hogy ők szeretnének mindenben a régi kerékvágásban maradni, egyetlen új vezetőt, egyetlen új kancellárt, egyetlen új tantárgyat, tanárt, semmilyen kuratóriumot nem akarnak. Eddig úgy tudtuk ugyan, hogy az ifjúság az új iránt fogékony. Most megtudhattuk, hogy egyes színinövendékek csak a régihez bírnak ragaszkodni, és undorral fordulnak el minden változástól. Sőt, ebbéli meggyőződésüket saját diáktársaikra is rá akarják erőltetni.
Csakhogy a tanulás, tanítás nem lehet egy régi rendszerbeli színielőadás, ami a nagy októberi szocialista forradalomról szól, amikor a kisebbség puccsot csinálhatott a többség kárára. Az egyetem a tanulásról, az ismeretek elsajátításáról szól és nem a kormány, a polgári konzervatív eszmék elleni harcról.
A sztrájkolók legújabb kalandjai című hatodosztályú szappanopera kezd igen-igen kínossá és unalmassá válni a nagyközönség szemében. Ez onnan is kiválóan lemérhető, hogy még a kormányellenes tüntetésekről jól ismert arcok, figurák közül is egyre kevesebben érdeklődnek az SZFE-forradalom iránt a helyszínen, a Vas utcai szappanoperaház előtt. Nyilván a forradalmi lángot, egyben az érdeklődést akarják újracsiholni az újabb foglalósdival, és abban reménykednek, hogy a durva, nyílt provokációk hatására hatalmi szóval és tettel lépnek fel majd ellenük.
Kívülről úgy tűnik, hogy mindent csinálnának, csak tanulni ne kelljen. Valamire azért nem ártana gondolniuk: a színészek közönség nélkül olyanok, mint a partra vetett hal. Márpedig így a közönség már akkor rájuk unhat, elfordulhat tőlük, amikor még nem is léptek fel a világot jelentő deszkákra. Vagy már ez sem érdekli őket, mert nemcsak a modern nemzeti tartalmakat, hanem a színészetet is megutáltatták velük eddigi – őket cserben hagyó, mert felmondó – tanáraik? Akkor pedig ideje, hogy más foglalkozás után nézzenek. Mert nem a blokádnak, a sztrájknak, hanem a magyar színháznak és filmnek kell folytatódnia.
