Ha mindent pénzben mérünk, sikert, életcélt, ha a gátlástalan spekulánstól a „kaparj kurta” kispolgárig mindenki ugyanazért töri magát, ha eladó az egész világ, erény és bűn, ha istenítjük a korlátlan, kíméletlen versenyt, s a szelíd együttműködésnek kicsi a becsülete, ne csodálkozzunk, ha ez a mentalitás mindenhová beszivárog, megmérgezi a legbensőségesebb kapcsolatokat is. Amikor a szolgálat szelleme egy állítólag keresztény társadalomban is oly erőtlen, amikor lesajnáló mosoly vagy értetlen elutasítás fogadja a Mester komoly intését, hogy „ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a cselédje”, annak logikus következménye, hogy csekély az anyai hivatás, a legalapvetőbb emberi szolgálat becsülete is.
Hiszen mit hoz a tőzsdén kilenc hónapos „tétlen várakozás” egy gyermek megszületésére? Mennyivel több profitot termelhetne az, aki pelenkázás és büfiztetés helyett olyan komolyabb dolgokkal foglalkozik, mint virtuális gyilkolójátékok fejlesztése, bitcoinbányászat vagy cigarettakereskedelem! Mi értelme van öreg szüléket odahaza gondozni, amikor idősipari művekben ez sokkal versenyképesebben megoldható? Mindenre van piaci megoldás, amivel sokkal észszerűbben allokálható az „emberi erőforrás”. És még a GDP is jobban szárnyalna.
Egy olyan világban, amelyben Pál apostolnak az emberi testvériségről szóló merész kijelentése („Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő…”) és Jézus ezzel egybehangzó intése („Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok”), pusztába kiáltott szó marad, egy Istentől elrugaszkodott szabad versenyes, liberális világban, ahol az anyai hivatás csak hátrányokkal jár, ahol a nő a szolgálat méltóságának belső meggyőződésétől is megfosztva, gazdasági érdekből és ideológiai fanatizmustól tüzelve cselédsorsra kárhoztatottnak érezheti magát, ott a harcos feminizmus logikus válasznak tűnhet. Akár előremutató is lehet(ett).
Ősfeminista volt maga Berzsenyi Dániel is, amikor Dukai Takách Judit szép költői tehetségén töprengve leírta halhatatlan sorait: „Hogy a szelíden érző szép nemet / Letiltva minden főbb pályáiról, / Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta / A férjfitörvény, vajjon jól van-e?” – Igen, amikor a házi szolgálat kényszer, az inkább rabszolgaság. Amikor a társadalmi hierarchia nem támogatja, hanem gátolja a tehetség kibontakozását, ott ezen változtatni próbálni maga is szolgálat. De hol vagyunk már ettől?! Ma már az egyenjogúság odáig megy, hogy a nőknek is „joguk” van lélekölő szalagmunkát végezni, s a tanultabbak megszerezhették maguknak a kiégéshez való jog korábban férfias privilégiumát is.
