A történelem iránt érdeklődő, nemzetben gondolkodó magyarok többségének első asszociációja Gyulafehérvár nevének hallatán nem az, hogy micsoda magyar évezredet élt meg e város megalapítása óta, hanem az 1918. december 1-jei román népgyűlés, amelyhez a román nemzetideológia Erdély megszerzését köti.
Amit ők visszaszerzésként igyekeznek beállítani, s ez az igyekezet nem sikertelen, hiszen a románság elsöprő többsége szilárdan hisz a történelmi hipotézisnek is gyenge, ezer sebből vérző dáko-román elméletben és abban is, hogy Mihály vajdát a „román” tartományok egyesítésének szándéka vezette, midőn igen rövid ideig ezeknek uralkodói címét viselhette.
A románok által a „vitéz” eposzi jelzővel emlegetett vajdát épp Gyulafehérváron választották erdélyi fejedelemmé 1599. november 26-án. Ennek a meglepő fordulatnak a hátterét többen is megvilágították, hadd idézzem ezúttal Garda Dezső történészt: „Mihály vajda a jobbágysorba taszított közszékelyek kiszolgáltatottságában és elkeseredettségében találta meg fő támaszát. A Habsburg császár nevében kiadott hamis székely szabadságlevele több ezer székely fegyverforgatót nyert meg táborának.” (Érdemes elolvasni a teljes szöveget!).
Szó sem volt itt Nagy-Románia előképéről, a közjogi rendszer érintetlen maradt, a vajda politikájának semmilyen nemzeti jellege nem volt, szimpla hatalmi taktika hozta össze a sajátos puzzle-t. Egyébként is, a „román” „országrészek” egyesítési szándékának felvetése arcpirító történelmi anakronizmus, ami egyébként a román közgondolkodásban is csak a XIX. században jelent meg.
Erdélyre még maguk a románok sem gondolhattak ebben a korszakban román országrészként, arról nem szólva, hogy a „román” nemzettudat csak évszázadokkal később jelent meg. Mindez persze nem zavarja azokat, akik az ebül szerzett jószág megtartásának legitimálását szolgáló nemzetideológia építésére használják a történelemhamisítást.
Visszatérve Gyulafehérvárra, lassan már a magyar közemlékezetből is kikopott, hogy ez volt Erdély történelmi fővárosa, ahol Szent István alapított római katolikus püspökséget, ahol fejedelmeink, egyházi méltóságaink és más történelmi személyiségeink sora nyugszik, beleértve Hunyadi Jánost is. A székesegyház sírboltjában tizenegy erdélyi püspök lelt végső nyughelyre: Mártonffy György, Antalfi János, Sorger Gergely, Bajtay Antal, Manzador Piusz, Batthyány Ignác, Mártonffy József, Kovács Miklós, Vorbuchner Adolf, Márton Áron és Jakab Antal, valamint Maczalik Győző titkos püspök, vértanú.
