Ronaldo könnyei

Sorra érnek véget Európa labdarúgó-bajnokságai, számtalan izgalmat, élményt és emléket hagyva maguk mögött. A sok-sok sorsdöntő meccs közül nemcsak emlékezetes, hanem elgondolkodtató is marad a vasárnapi Lazio–Internazionale olasz derbi.
A milanói gárda vereségével a biztos bajnoki siker helyett a harmadik helyre csúszott vissza. Megrázó volt látni a drámai képeket, azt például, ahogy a kispadon kétségbeesetten zokogó Ronaldo arcát mutatta vissza-visszatérően a kamera. Ez a fiú sikerben, dicsőségben, és természetesen anyagiakban is szinte mindent elért, ami a hozzá hasonló kivételes kvalitásokkal elérhető. Ő azonban – a látottak szerint – megmaradt a sikerre mindig vágyó, örökké győzni akaró sportembernek, akit az esetleges kudarcok – itáliai bronzérem – gyermeki zokogásra késztetnek.
Sírni csak a győztesnek szabad – tudjuk Székely Évától –, de vajon átélik-e hasonló drámaisággal kudarcaikat honi labdarúgóink. Ejtenek-e könnyet például a szép lassan nullára apadt húszpontnyi előnyükért az MTK játékosai? Drága jó Illovszky Rudi bácsin kívül „belehal-e” a szégyenbe egyetlenegy Vasas-vezető vagy -játékos abba, hogy a kilencvenegy éves klubot az NB II és esetleg megszűnés felé tereli? Megsiratják-e Puskás Öcsi sikereinek emlékét a kispesti „vízilabdapálya” szánalmas futballista utánzatai? Persze, hogy nem, hiszen az ő kudarcaiknak csak a pénzhiány vagy a bíró vaksága lehet az oka. Ennek aztán kilencven percen át hangot is adnak, méghozzá olyannyira „választékos” stílusban, hogy lassan-lassan magyar labdarúgó-mérkőzést a tizennyolc éven aluliaknak már nem is lenne szabad nézniük.
Nemsokára befejeződik a mi bajnokságunk is, nem tudni, lesz-e rajta mit siratni. Kárpótlásként elkezdődik a világbajnokság, igazi gólokkal, őszinte könnyekkel, és minden bizonnyal remek futballal. Jön tehát a valódi, az érzelmit is vállaló futballelit, amelynek tagjai közül – vasárnap óta elfogult vagyok –Ronaldónak vigaszt nyújtó sikereket kívánok.