Szól a síp

Nemrégiben a vízilabdáról, azon belül is a játékvezetésről szóltam ezeken a hasábokon, nem éppen hízelgő véleményt formálva. Végkövetkeztetésem az volt, hogy elsősorban a játékot, s nem a saját tekintélyüket illene óvniuk a bíróknak, elvégre a nézőt alapvetően a meccs érdekli, aligha akad olyan drukker, aki arra kíváncsian ül föl a lelátóra, hogy vajon hogyan szól a síp az adott napon.
Nem sokkal később telefont kaptam, a vonal túlsó végéről pedig Lemhényi Dezsővel példálóztak, mondván, hogy amikor ő vezetett pólómecscset, igenis akadt, aki kifejezetten miatta váltott jegyet a derbire. Készségesen elismertem és elismerem most is, hogy példájával megfogott, még akkor is, ha – valljuk be – Lemhényi ,,Butykó” esetében sem arra volt vevő a nép, hogy a szabályoknak megfelelően vezényelte le a soros ütközetet. Lemhényi úr igazi showman volt, bíráskodása maradandó alakítás, maradjunk annyiban, hogy nem állt távol tőle a teatralitás. Hogy a vízben küzdő pólósok hogyan ítélték meg a közreműködését, arról nincs fogalmam, de sejtésem szerint őket nem tévesztette meg az akrobatikus produkció, nekik éppen úgy fájt egy-egy téves ítélet, mintha egy sótlan, életunt, halkan fütyürésző ítész sújtaná őket.
Ezzel együtt Lemhényi úr valódi egyéniség volt, mint ahogy azok voltak a mostani, a Kemény-féle aranycsapatot megelőző, a Gyarmati jegyezte sztárgarnitúra korának játékvezetői is. Legyen elég e helyütt csupán Kőnigh és Vuszek urakat megemlíteni. Elsősorban azért, mert – én így tapasztaltam – különösen figyeltek arra, hogy ne ők, hanem a játékosok döntsék el a meccset. Bizonyítékom nincsen, de ahogy észrevettem, ha egy-egy rangadó az utolsó negyed előtt döntetlenre állt, rendre megadták az esélyt előbb az egyik, majd a másik csapatnak a góllövésre, s ha nem éltek vele, akkor – hangsúlyozom: a benyomásaim szerint – döntetlenre hozták a meccset. Ha így volt, a játékot szolgálták vele, ha rosszul tapasztaltam, akkor is valós végeredmény született, és ez a lényeg.
Mindez azért aktuális, mert a pólóbajnokság mostani elődöntői egészen más szemléletről tanúskodnak. A vasárnapi, óvás miatt újrajátszott Domino-Honvéd–FTC mérkőzésen Székely és Császár bírók amellett, hogy több mint negyven hibát regisztráltattak a zsűrivel, észrevételeim szerint még egymással is vetélkedtek, mintha meg akarnák mutatni, ki az úr a házban. Hogy a jegyzőkönyvi beírás is hibádzott (ez szolgált az óvás alapjául), magától értetődő, a sors tudja, mit akar. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy Horváth Csaba az őt ért méltánytanaságok miatt lemondott arról, hogy a rájátszásban fújja a sípot, s hogy a BVSC-nek az a bíró, nevezett Madarasi fújt a Vasas ellen, aki a Domino-Honvéd elleni rangadó után szinte minősíthetetlen osztályzatot kapott, nem hiszem, hogy messze állnék az igazságtól, ha úgy gondolom, nincs rend az ítészeknél pólóban. Vagy finomabban fogalmazva, a játék nívójától (olimpiai bajnokok vagyunk!) messze elmarad.
Az pedig jellemző, hogy akit szövegért állítanak ki cserével végleg, egy meccstől eltiltatik, akit viszont ütésért, az vidáman játszhat legközelebb.