Mennyi 6x9?

Minden tiszteletem Demján Sándoré, olvasva a sportlapnak adott nyilatkozatát, újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy csak úgy érdemes belevágni valamibe, ahogyan ő teszi, azaz: nem leragadva a jelennél, hosszú távra tervezve, s főként folyamatokban gondolkozva.
Ezt az alapállást tekintve kiindulópontnak készséggel elhiszem, hogy a magyar futballban mostanság uralkodó káosz nem ok arra, hogy bezárjuk a boltot, ahol az üzlet törvényei diktálnak, a válság, a csőd magától értetődő.
Ugyanakkor vannak kételyeim afelől, hogy a honi labdarúgásban szorgoskodók értik-e egyáltalán miről beszél Demján Sándor, tudják-e, hogy valóban vitathatatlan: ha nálunk marad minden a régiben, akkor a világ futballelitje jól ellesz a magyarok nélkül is, míg Magyarországon csak a dicső hagyományok miatt lesz igény a labdarúgásra. Igen ám, de nálunk a múlt nem kötelez, hanem követel, a régi szép időkre emlékezve követelik meg folyamatosan a futballból élők a különleges elbánást.
Az üzlet jobb helyeken elsősorban értékekre épít, nem ismeri el a megalapozatlan privilégiumokat, márpedig nálunk csak kevés, mi több, egyre kevesebb eladhatóval szolgál a játék.
Nemcsak a pályán, a pályán kívül is. A fejekben.
Azt mondja Demján Sándor, hogy ha a kluboknak nincs elegendő pénzük, akkor bizony lejjebb megy a játékosok, az edzők ára. Így igaz. Ám ha megnézzük az aktuális fizetéseket, az aláírásért osztogatott milliókat, kiderül, hogy nem él ez az elv. Azt is mondja a ligaelnök, hogy mindenütt csak akkora anyagi teher vállalható, amekkorát elbír egy-egy klub. Magyarán: csak olyan szerződéseknek van értelmük, amelyek teljesíthetőek.
Amit Demján úr mond, az olyan, mint az egyszeregy. Alap. A magyar futballban viszont éppen az a gond, hogy mindenki úgy tesz, úgy követel (és – sajnos – úgy kap), mintha pillanatok alatt képes lenne fejben köbgyököt vonni, ám aztán kiderül, hogy azt sem tudja, mennyi 6x9 (elárulom: 54).
A liga megteremtette a lehetőségét annak, hogy a nemzetközi kupában érdekelt csapatokat a többi klub játékosokkal segítse, mert ugyebár, ha Európa felfigyel egy-egy magyar együttesre, az neves támogatókat jelenthet(ne). Demján úr szerint, ha ő ambiciózus másodosztályú labdarúgó lenne, hanyatt-homlok rohanna Dunaújvárosba, ahol a csőd miatt minden átlagosan egészséges ifjúra szükség lehet, csakhogy a profibajnokságban játsszon, hogy nevet szerezzen magának.
Nos, csupán leshetjük, hogy egy-egy klub egyáltalán figyel a másikra, a játékosok is inkább feljelentgetnek, nyafognak, mint hogy megkeressék magukban a mélyre zuhant ambíciót, szóval, a közelmúlt tapasztalatai egyértelműsítik: remény sincs arra, hogy a magyar futballban érdekeltek összefogjanak.
Miért tennék, amikor őket – ez is kiderült már ezerszer – csak a jelen érdekli, képtelenek kibújni a bőrükből.
Igaz, Demján Sándor sem képes. A kétféle következetesség között azonban ég és föld a különbség. Milliárdokban mérve.
És már megint nem a futball járt jól.
Vajh, ki tudja miért?