Kapitányünnep

Kérdezem az ötven esztendőről, de mintha csak 1996 decemberében kezdődött volna az élete. Megjegyzem, hogy méltatlanul bánik a korábbi 43 esztendővel, elismeri, és rendületlenül beszél tovább a csapatról. Nem csupán azokról, akik most Athénba készülnek, mindenkiről, akinek csak része van abban, hogy 13 éremhez juttatták őt (is) – az 1997-es sevillai Európa-bajnokság (fő) szereplőit éppen úgy megemlíti, mint a tavalyi, barcelonai világbajnokokat.
Magyarázata egyszerű: „Nélkülük üres lenne az életem…”
Vannak fenntartásaim, elvégre, aki tudatosan készül az életre, nem csupán pólózik, hanem tanul is, amikor pedig végez, külföldre megy, mint egykor a vándorló céhlegények, az tudja, mit akar, vagy ha mégse, tudja, hogy még keresnie kell az élete értelmét. De ez a kívülálló okoskodása, ha neki a csapata kell a középpontba, legyen – fogadjuk el, hogy erre vágyott, ezt kutatta.
És legyen büszke rá, hogy létezik. A csapat. A szó igazi, klasszikus értelmében. Bizonyítéka van rá, cáfolhatatlan. Barcelonából, a tavalyi világbajnokságról. Molnár „Papesz” gólt lő, ő hátranéz a padra, hogy kit cseréljen be, s megakad a szeme Fodor „Rajmin”, aki ökölbe szorított kézzel örül a gólnak.
A kispadról.
Az ilyesmi (erre esküszöm) csak a legáldottabb pillanataiban jellemezte a magyar pólót, most tehát áldott időket élünk. Nem mondom, hogy ez csak az ő érdeme – ez nem szoboravató, születésnapi köszöntő –, de kell(ett) hozzá, nagyon is.
Mondjuk akkor, amikor csapatot hirdet, és egyetlenegy szóval sem indokolja meg, kit miért hagy ki, így véve elejét a csalódottak „az nem is úgy volt…” kezdetű indulatos monológjának. Az ilyesmihez nem csupán ész kell, rafinéria is, mi több, „uszodai gógyi”, lásd még Margitsziget, Sportuszoda, kék ég, kék víz, labda, egyérintő, lyukfoci – igazi gyerekkor (értsd: valódi értékrend).
És persze „Fecsó”, akinek útravalója a fél évszázad kapcsán is mérce. „Ne csak decemberben legyen karácsony, máskor is számíthassanak rád a szeretteid” – így az egyik atyai intelem, megfogadható, sőt megfogadandó tanács.
Amikor 1996 decemberében hazajött Comóból, az FTC–Vasas kupadöntőn százötvenen lézengtek a Komjádiban, alig több, mint hét évvel később, az elmúlt vasárnap háromezer-ötszázan figyelték a válogatottat Szerbia-Montenegró ellen.
A gyarapodásban benne vannak az érmek, s benne van ő is.
Kemény Dénes.
Az ötvenesztendős pólókapitány.