Idejekorán, egy hónapja gondoskodtunk a női kézilabda-Eb vasárnapi szurkolói belépőiről, aztán a horvátok elleni vereséggel veszélybe került az utunk. Még jó, hogy Németországot szerdán megvertük – hangulatjavításképpen pedig még Spanyolországot is, maximum ponttal masírozva a középdöntőbe –, így aztán két autóba huppantunk, és mentünk a Montenegró elleni rangadóra. Indulás: 10.13, Déli környéke; tervezett érkezés Újvidékre (GPS alapján): fél 2, de legkésőbb 2 óra. Várost szerettünk volna nézni, esetleg pénzt költeni, aztán talán elújságolni, hogy milyen jó is ez az Újvidék, lám, hogy vigyáznak a szerbek a királyi Magyarország e délvidéki szegletére. Homlokegyenest az ellenkezőjéről kell írnunk.
Szombatról vasárnapra virradóra jelentősebb mennyiségű hó esett le Szolnok vonalától délre, erre figyelmeztettek is a meteorológusok. Mi, magyarok rendre szidjuk „tél tábornok” könyörtelensége kapcsán a felelősöket, a döntéshozókat; lám, tehetetlenek, ha jön a tél. Röviden előre annyit: Magyarország Európa, Szerbia nem.
Délben átlépve a szerb határt, Röszkénél azon röhögcséltünk még, hogy jégbordás a sztráda, de arra fogtuk, hogy ez itt még a senki földje. 50-nel haladtunk, majd 40-nel, 30-cal az E75-ösön, végül egy keresztbe állt busz és egy maffiamerci közül integető ember állított meg minket az autópálya közepén, hogy itt hagyjuk el a sztrádát. Még ezt is lenyeltük, hisz úgy tűnt, a rengeteg hó és jég csak az autópályán eltakaríthatatlan, a mentesítő mellékút viszonyain úrrá lesz a katonai járművekben igen gazdag ország.
Videók: BucseszSofőr
Pár kilométert tudtunk is menni, mígnem elértünk Topolyára, ahol halomban álltak a felborult és otthagyott kamionok, a miattuk el nem férő buszok, és a közéjük szorult személyautók. Beevickéltünk a városba, ahol további viszontagságok vártak ránk, egyetlen letakarított út sem volt sehol (sok-sok órával a hóesés elállta után), csak balesetek mindenfelé.
Bajba kerültünk, de mivel még mindig sok-sok óra volt a becélzott meccsig, nem aggódtunk, leleményünkre alapozva kerestük a megoldást. Ide-oda küldtek minket a helyzetet vállrándítással elintéző szerb lakók. Topolya utcáin parkoló kamionok, önjelölt forgalomirányítók – a megoldás egy enyhén meredek utca volt, illetve egy magyar jó tanácsa: menjünk Kula felé körbe. Az egyik kamionos elmondása szerint már 13 órája vesztegelt a külváros egyik forgalmas kereszteződésénél.
Egy semmiből előbukkanó hótoló mögött araszoltunk sokáig, majd fél 5-kor, 90 kilométer 4 és fél óra alatti megtétele után visszatereltettünk a sztrádára, ahol szembeirányították a le- és felhajtókat. Újabb káosz alakult ki. Újvidékre beérve egy bő félházas parkolóból még kizavart minket két, autójában melegedő rendőr egy kis fénykarddal, így a kezdő sípszó után 3 perccel pont be is léphettünk a Spens bejáratán.
A beléptetésről csak annyit, a jegykiadó ablaknál több üzér flangált, mint forraltbor-árus, utóbbinak valójában hírét sem hallottuk. A '92-es Slovan–Fradi meccsen minden magyar emlékezetébe belepréselődő símaszkos kommandósból ellenben jóval több szemezett a csarnokba igyekvő magyarokkal: szerencsére a mínusz 6 fok az ő kedvüket is elvette az ismerkedéstől.
A magyar szurkolóknak ellenben a biztonsági kapunál forgatták ki a zsebéből az utolsó reménymorzsát is, no meg minden aprópénzt – volt, akinek több száz forintja bánta, de akadt, akit euróérméitől szabadítottak meg a marcona szekusok. Az aprót papírdobozokba gyűjtötték, rajta a felirat: „Szerbiai Vöröskereszt”. Csak halkan jegyezzük meg, amikor elhagytuk a csarnokot, a dobozokban már csak mutatóban láttunk „adományt”. Bizony, villámgyorsan gyűjtenek ezek a keresztesek.
A mérkőzés iszonyatos küzdelmet hozott, ugyanakkor szomorú látvány volt a foghíjas lelátó egy olyan meccsen, melyet behúzva akár az elődöntőbe is dobhatta volna magát csapatunk. Mindez azonban nem a magyar tábor szégyene, hanem a házigazdáké. Elgondolkodtató, hogy vajon a szerb vendéglátókat miért nem zavarta különösebben, hogy a nyolcezres újvidéki arénában nagyjából 2-3 ezren bóklásztak vasárnap este. Annál is inkább, mert a szervezők szándékosan a sokezres magyar közösséggel bíró, a magyar határhoz legközelebb fekvő városba rakták válogatottunk csoportmeccseit, és a középdöntős találkozókat is. Nekik sem mindegy ugyanis, hogy ötszázan vagy ötezren váltanak jegyet. Elvileg. A tapasztalatok azt mutatják, a lelkesedés pusztán papíron létezik, hiszen egy olyan Eb-rendező, amelyik egy világesemény házigazdájaként a havat nem képes eltakarítani az autópályáról, nem érdemli meg, hogy vendégül lássa fél Európát. Európa ugyanis nem kíváncsi lezárt autópályákra, a forgalmat irányítani képtelen rendőrökre, sem koedukált mosdókra. Utóbbi gyakorlatilag hab volt a tortán a Spens Arenában, de ezen szinte már meg sem lepődött senki.
Miután a magyar tábor legkitartóbb része beesett a második félidő közepére, Klivinyiék eszeveszett támogatást kaptak Montenegró ellen, de a rivalgás ezúttal sajnos kevés volt. A lelátón eközben terjedt a pletyka, miszerint az autópályát most Magyarország felé zárták le, és a jég fogságában rekedteket menedékszállásokra viszik buszokkal. A lányokkal való pacsizás után ennek ellenére úgy döntöttünk, nekivágunk egy újabb kilátástalannak tűnő útnak, hátha nem kell másnapra szabadságot kivennünk.
A 30-40 kilométeres óránkénti sebesség csaknem megváltásnak tűnt az odaúthoz képest, olykor azonban a halálfélelem kerülgetett mindenkit, amikor a tajtsikerként kóválygó kamionosok centikre a visszapillantónktól rántották egyenesbe a járművet. Az átlagsebességünk felett érzett határtalan öröm nagyjából fél órán át tartott, ekkor újra „beállt” a sor. A szerb autópálya-kezelőnek még volt képe egy háromeurós kést beledöfnie a hátunkba útdíj címen – lehet, hogy kevés adomány gyűlt össze a vöröskeresztnek. A határig szakaszonként már 70-80-nal tudtunk haladni, és végül közel három és fél óra alatt sikerült letudni mind a száztíz szerb kilométert.
Még a levegőbe is más szájízzel haraptunk az innenső oldalon, és a sokszor elátkozott hazai útviszonyok is szentté avattattak. A Röszke–Budapest távot alig 1,5 óra alatt sikerült megtennünk: emberek, ez tényleg Európa! Éjjel fél kettőre otthon is volt mindenki.
A kocsiban még megállapodtunk: ha bejutunk a döntőbe, ez egyszer még betesszük a lábunkat Szerbiába. Hogy repülőre ülünk vagy hajóra, az már részletkérdés.
