Szerbia: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

Kilométerenként árokba borult kamionok, lezárt autópálya, kaotikus forgalomirányítás. A Szerbia felé tartó szurkolók számára a legnagyobb kérdés az, hogyan rendezhet kézi Eb-t egy ország, melyet megbénít egy komolyabb hóesés.

Bucsy Levente - Gabay Balázs
2012. 12. 11. 9:17
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Idejekorán, egy hónapja gondoskodtunk a női kézilabda-Eb vasárnapi szurkolói belépőiről, aztán a horvátok elleni vereséggel veszélybe került az utunk. Még jó, hogy Németországot szerdán megvertük – hangulatjavításképpen pedig még Spanyolországot is, maximum ponttal masírozva a középdöntőbe –, így aztán két autóba huppantunk, és mentünk a Montenegró elleni rangadóra. Indulás: 10.13, Déli környéke; tervezett érkezés Újvidékre (GPS alapján): fél 2, de legkésőbb 2 óra. Várost szerettünk volna nézni, esetleg pénzt költeni, aztán talán elújságolni, hogy milyen jó is ez az Újvidék, lám, hogy vigyáznak a szerbek a királyi Magyarország e délvidéki szegletére. Homlokegyenest az ellenkezőjéről kell írnunk.

Szombatról vasárnapra virradóra jelentősebb mennyiségű hó esett le Szolnok vonalától délre, erre figyelmeztettek is a meteorológusok. Mi, magyarok rendre szidjuk „tél tábornok” könyörtelensége kapcsán a felelősöket, a döntéshozókat; lám, tehetetlenek, ha jön a tél. Röviden előre annyit: Magyarország Európa, Szerbia nem.

Délben átlépve a szerb határt, Röszkénél azon röhögcséltünk még, hogy jégbordás a sztráda, de arra fogtuk, hogy ez itt még a senki földje. 50-nel haladtunk, majd 40-nel, 30-cal az E75-ösön, végül egy keresztbe állt busz és egy maffiamerci közül integető ember állított meg minket az autópálya közepén, hogy itt hagyjuk el a sztrádát. Még ezt is lenyeltük, hisz úgy tűnt, a rengeteg hó és jég csak az autópályán eltakaríthatatlan, a mentesítő mellékút viszonyain úrrá lesz a katonai járművekben igen gazdag ország.

Videók: BucseszSofőr

Pár kilométert tudtunk is menni, mígnem elértünk Topolyára, ahol halomban álltak a felborult és otthagyott kamionok, a miattuk el nem férő buszok, és a közéjük szorult személyautók. Beevickéltünk a városba, ahol további viszontagságok vártak ránk, egyetlen letakarított út sem volt sehol (sok-sok órával a hóesés elállta után), csak balesetek mindenfelé.

Bajba kerültünk, de mivel még mindig sok-sok óra volt a becélzott meccsig, nem aggódtunk, leleményünkre alapozva kerestük a megoldást. Ide-oda küldtek minket a helyzetet vállrándítással elintéző szerb lakók. Topolya utcáin parkoló kamionok, önjelölt forgalomirányítók – a megoldás egy enyhén meredek utca volt, illetve egy magyar jó tanácsa: menjünk Kula felé körbe. Az egyik kamionos elmondása szerint már 13 órája vesztegelt a külváros egyik forgalmas kereszteződésénél.

Egy semmiből előbukkanó hótoló mögött araszoltunk sokáig, majd fél 5-kor, 90 kilométer 4 és fél óra alatti megtétele után visszatereltettünk a sztrádára, ahol szembeirányították a le- és felhajtókat. Újabb káosz alakult ki. Újvidékre beérve egy bő félházas parkolóból még kizavart minket két, autójában melegedő rendőr egy kis fénykarddal, így a kezdő sípszó után 3 perccel pont be is léphettünk a Spens bejáratán.

A beléptetésről csak annyit, a jegykiadó ablaknál több üzér flangált, mint forraltbor-árus, utóbbinak valójában hírét sem hallottuk. A '92-es Slovan–Fradi meccsen minden magyar emlékezetébe belepréselődő símaszkos kommandósból ellenben jóval több szemezett a csarnokba igyekvő magyarokkal: szerencsére a mínusz 6 fok az ő kedvüket is elvette az ismerkedéstől.

A magyar szurkolóknak ellenben a biztonsági kapunál forgatták ki a zsebéből az utolsó reménymorzsát is, no meg minden aprópénzt – volt, akinek több száz forintja bánta, de akadt, akit euróérméitől szabadítottak meg a marcona szekusok. Az aprót papírdobozokba gyűjtötték, rajta a felirat: „Szerbiai Vöröskereszt”. Csak halkan jegyezzük meg, amikor elhagytuk a csarnokot, a dobozokban már csak mutatóban láttunk „adományt”. Bizony, villámgyorsan gyűjtenek ezek a keresztesek.

A mérkőzés iszonyatos küzdelmet hozott, ugyanakkor szomorú látvány volt a foghíjas lelátó egy olyan meccsen, melyet behúzva akár az elődöntőbe is dobhatta volna magát csapatunk. Mindez azonban nem a magyar tábor szégyene, hanem a házigazdáké. Elgondolkodtató, hogy vajon a szerb vendéglátókat miért nem zavarta különösebben, hogy a nyolcezres újvidéki arénában nagyjából 2-3 ezren bóklásztak vasárnap este. Annál is inkább, mert a szervezők szándékosan a sokezres magyar közösséggel bíró, a magyar határhoz legközelebb fekvő városba rakták válogatottunk csoportmeccseit, és a középdöntős találkozókat is. Nekik sem mindegy ugyanis, hogy ötszázan vagy ötezren váltanak jegyet. Elvileg. A tapasztalatok azt mutatják, a lelkesedés pusztán papíron létezik, hiszen egy olyan Eb-rendező, amelyik egy világesemény házigazdájaként a havat nem képes eltakarítani az autópályáról, nem érdemli meg, hogy vendégül lássa fél Európát. Európa ugyanis nem kíváncsi lezárt autópályákra, a forgalmat irányítani képtelen rendőrökre, sem koedukált mosdókra. Utóbbi gyakorlatilag hab volt a tortán a Spens Arenában, de ezen szinte már meg sem lepődött senki.

Miután a magyar tábor legkitartóbb része beesett a második félidő közepére, Klivinyiék eszeveszett támogatást kaptak Montenegró ellen, de a rivalgás ezúttal sajnos kevés volt. A lelátón eközben terjedt a pletyka, miszerint az autópályát most Magyarország felé zárták le, és a jég fogságában rekedteket menedékszállásokra viszik buszokkal. A lányokkal való pacsizás után ennek ellenére úgy döntöttünk, nekivágunk egy újabb kilátástalannak tűnő útnak, hátha nem kell másnapra szabadságot kivennünk.

A 30-40 kilométeres óránkénti sebesség csaknem megváltásnak tűnt az odaúthoz képest, olykor azonban a halálfélelem kerülgetett mindenkit, amikor a tajtsikerként kóválygó kamionosok centikre a visszapillantónktól rántották egyenesbe a járművet. Az átlagsebességünk felett érzett határtalan öröm nagyjából fél órán át tartott, ekkor újra „beállt” a sor. A szerb autópálya-kezelőnek még volt képe egy háromeurós kést beledöfnie a hátunkba útdíj címen – lehet, hogy kevés adomány gyűlt össze a vöröskeresztnek. A határig szakaszonként már 70-80-nal tudtunk haladni, és végül közel három és fél óra alatt sikerült letudni mind a száztíz szerb kilométert.

Még a levegőbe is más szájízzel haraptunk az innenső oldalon, és a sokszor elátkozott hazai útviszonyok is szentté avattattak. A Röszke–Budapest távot alig 1,5 óra alatt sikerült megtennünk: emberek, ez tényleg Európa! Éjjel fél kettőre otthon is volt mindenki.

A kocsiban még megállapodtunk: ha bejutunk a döntőbe, ez egyszer még betesszük a lábunkat Szerbiába. Hogy repülőre ülünk vagy hajóra, az már részletkérdés.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.