A címvédő indiai Viswanathan Anand és a kihívó norvég Magnus Carlsen páros mérkőzését eredetileg tizenkét játszmásra tervezték, de az ifjú norvég nagymester hamarabb révbe ért, a pénteki döntetlennel 6,5-3,5-re megnyerte a meccset. Vitán felül megérdemelten lett a sakkozás világbajnoka.
A csütörtöki borzalmas hiba után nem lett volna meglepő, ha a megtört Ánand gyors döntetlennel vetett volna véget a szenvedésének. Ám becsületből megpróbálta a lehetetlent, sötéttel is nyerésre játszott. Carlsen királygyalog megnyitására (1.: e4) a mindig éles szicíliai védelemmel (1.: c5) válaszolt. Carlsen érthetően igyekezett kerülni a bonyodalmakat, s a stílusának megfelelő biztonságos elágazást választott. Húsz lépés után egyenlő volt az állás, az első érdekességként Ánand akkor mintha felkínálta volna a lépésismétlést, ami háromszoros esetben döntetlent eredményez. Carlsen azonban rögvest eltért, jelezve: készen áll a küzdelemre. Lépésről lépésre kicsit javította a pozícióját, miközben Ánand láthatóan kivárásra játszott.
A 28. lépésben, valószínűleg szándékosan, nem optimálist húzott, csak hogy kiélezze az állást. Carlsen elmulasztotta az igazán jó folytatást, helyette huszárvégjátékra egyszerűsített, ami hajszálnyival számára volt előnyösebb. A kihívó újra hizlalni kezdte az előnyét, majd kikerülve a biztos előnyhöz, illetve a lépésismétléshez, tehát gyors döntetlenhez vezető folytatást, a közönségnek játszott. Feláldozta a huszárját, vezérvégjáték alakult ki – egyenlő esélyekkel. Ám azzal a tagadhatatlan, látványos előnnyel, hogy így abszolút döntetlenig, két királyig tartott a parti.
A páros mérkőzés több szempontból is meglepő volt. Többen arra számítottak, hogy Ánand nagyobb tapasztalata, szélesebb megnyitási repertoárja kamatozhat, ezzel szemben Carlsen higgadt, pontos helyzetértékelése érvényesült. Egyszer sem ragadtatta el magát, felőrölte a címvédőt. Fölényét látva – nem csak Ánanddal, hanem a többi vetélytársával szemben is – nem kizárt, hogy hosszú időn át lesz a sportág világbajnoka.
Az újdonsült világbajnok az utolsó játszma után sajtótájékoztatót tartott, többek között elmondta, nem tudja, mihez kezd ezután.
1. Wilhelm Steinitz (német) 1886–1894
2. Emanuel Lasker (német) 1894–1921
3. José Raúl Capablanca (kubai) 1921–1927
4. Alekszandr Aljechin (orosz) 1927–1935, 1937–1946
5. Max Euwe (holland) 1935–1937
6. Mihail Botvinnik (szovjet) 1948–1957, 1958–1960, 1961–1963
7. Vaszilij Szmiszlov 1957–1958
8. Mihail Tal (szovjet) 1960–1961
9. Tigrán Petroszján (szovjet) 1963–1969
10. Borisz Szpasszkij (szovjet) 1969–1972
11. Robert J. Fischer (amerikai) 1972–1975
12. Anatolij Karpov (szovjet) 1975–1985
13. Garri Kaszparov (szovjet, orosz) 1985–2000
14. Vlagyimir Kramnyik (orosz) 2000–2007
15. Viswanathan Anand (indiai) 2007–2013
16. Magnus Carlsen (norvég) 2013–
Carlsen számos csúcsot döntött meg a sakkozás történetében, de nem ő a legfiatalabb világbajnok, hanem Garri Kaszparov.
Magnus Carlsen 1990. november 30-án született a norvégiai Tonsbergben. Szülei egyaránt mérnökök, van egy nővére. A család Magnus gyerekkorában egy évet Finnországban, majd egyet Brüsszelben töltött, 1998-ban költözött vissza Norvégiába. Magnusra, amíg sakkban nem mutatkozott meg a kivételes tehetsége, nem tekintettek csodagyerekként.
A családi legendárium csupán azt jegyezte fel róla, hogy már kétévesen képes volt ötvendarabos kirakót megoldani, valamint négyévesen tízéveseknek való Lego figurákat épített. Édesapja ötéves korában tanította meg sakkozni, de kezdetben nem mutatott különösebb érdeklődést a játék iránt. Két év múlva aztán önállóan rákapott a játék ízére, s bámulatosan fejlődött. Tízévesen felvettek a kiemelt sporttehetségek kollégiumába, és még abban az évben kiváló eredményt ért el a norvég ifjúsági bajnokságon. Tizenhárom évesen megszerezte a nemzetközi mesteri címet, a világon pedig akkor figyeltek fel rá, amikor 2004-ben megnyerte a Wijk aan Zee-i torna C csoportját. Még ugyanebben az évben, nem egészen 14 évesen teljesítette a nagymesteri normát is. Ennél fiatalabban csak az orosz Szergej Karjakin és az indiai Parimardzsan Negi jutott ilyen magasra. (E sorban Rapport Richárd az ötödik, Lékó Péter – aki a maga korában az első volt – a tizenharmadik.)
Az újabb és újabb csúcsok azonban már Magnus Carlsen nevéhez fűződnek. Ő volt a legfiatalabb sakkozó, aki átlépte a 2600-as, a 2700-as és a 2800-as Élő-ponthatárt – amit ahhoz hasonlíthatunk, ha egy sprinter 10,20, 10,00 és 9,80 másodpercen belül futja le a 100 métert. E szintet rajta kívül eddig csak öt sakkozó, Garri Kaszparov, Viswanathan Anand, Vlagyimir Kramnyik, Veszelin Topalov és Levon Aronjan haladta meg. Ezek után szinte természetes, hogy világelsővé is ő avanzsált a legifjabb korban, csupán tizenkilenc évesen. Tavaly december óta – Garri Kaszparov rekordját átadva a múltnak – a valaha volt legmagasabb Élő-pontszám is az ő dicsősége: jelenleg 2870 ponttal az első, a fölényét jól mutatja, hogy a második Levon Aronjannak 2801 pontja van.
Kaszparov másik rekordját nem sikerült megdöntenie, a nagy Garri szintén 22 évesen lett világbajnok, de néhány hónappal megelőzte az utódját (1963. április 13-án született, s 1985. november 9-én hódította el a címet Anatolij Karpovtól). Talán csak azért, mert tiltakozva a kiírás, a feltételek miatt, Carlsen az előző világbajnoki ciklusban nem vett részt.
Nem vitás: csodagyerek. Ami ellen ő maga tiltakozik, mondván, teljesen átlagos ember, csupán sakkozni tud kiválóan. Bár mintha inkább félne bevallani magának, hogy zseni. A német Der Spiegel magazinnak három éve adott interjúban az intelligenciahányadosát firtató kérdésre például így felelt: „Fogalmam sincs, hogy mennyi. És nem is szeretném megtudni. Szörnyű meglepetést okozhatna az eredmény.” S amikor a riporter győzködte, ugyan miért, hiszen tizenkilenc évesen a világ első számú sakkozója, tehát nyilván nagyon okosnak kell lennie, akkor így folytatta: „Éppen ez az, ami borzasztó lenne. Egy sakkozó számára természetesen nagyon fontos, hogy képes legyen összpontosítani, de a túlzott intelligencia teher lehet. Meg vagyok győződve arról, hogy John Nunnból éppen azért nem vált világbajnok, mert túl okos volt.” Nevezett angol sakkozóról azt kell tudni, hogy gyerekként óriási tehetségként tűnt ki nemcsak sakkozóként, hanem matematikusként is. S éppen matematikai tanulmányai miatt – már tizenöt évesen az Oxfordi Egyetem hallgatója volt – félbeszakította sakkpályafutását, s amikor huszonhat évesen újrakezdte, a legjobb tíz közé verekedte ugyan magát, de Kaszparov kortársaként a világbajnoki cím elhódítására nem volt reális esélye.
Szóval Magnus Carlsen még ha közéjük is tartozik, nem kér a zsenik státusából. Miként állítja, ő csupán szenvedélyesen szereti a sakkot, nem megszállottan. Hogy a kettő között mi a különbség? „Fennáll a veszélye, hogy az ember átcsúszik egy párhuzamos világba, elveszti a valóság iránti érzékét, s beszippantja a sakkjáték végtelen világegyeteme” – állítja a húszévesek minden tapasztalatával. Éppen ezért ő csak annyit tanul, elemez, amennyit a kedve tartja, a versenyek között hétköznapi életet él. Szeret síelni, túrázni, focizni (a Real Madrid a kedvenc csapata), s pénzért pókerezik a neten – nem tagadja, többnyire nyer. S véletlenül sem sznob: amikor a családjával együtt Moszkvában tartózkodott, amíg a többiek megnézték a „Bálsójt”, ő beült egy internetkávézóba snellezni.
Ennek dacára a társai egyre inkább földönkívüliként tekintenek rá. Amikor meghaladta Kaszparov Élő-pontcsúcsát, az exvilágbajnok Vlagyimir Kramnyik így beszélt róla: „Az emberek között én vagyok az első. Magnus teljesítménye és pontszáma már kozmikus.”
