Hathúszas járat

Nem könnyű a magyar labdarúgás elmúlt évtizedéből példaképet állítani, ám Juhász Roland mindenképpen rászolgál erre a megbecsülésre.

–Tápiószecsőről hogyan vezetett az útja az MTK-hoz? Szerencséje volt, vagy annyira tehetséges, hogy mindenképpen kitűnt?
– Tápiószentmártonban nevelkedtem, ott csak iskolai szinten fociztam. A közelben Tápiószecsőn volt komoly utánpótlásklub, ahol összegyűjtötték a környező településekről az ügyes gyerekeket. Isteni szerencsének tűnhet, hogy onnan az MTK-hoz kerülhettem, mégsem volt az, hiszen a csapatunk utánpótlásszinten a kiemelt bajnokságban szerepelt, s rendszeresen jártunk fel Pestre is, NB I-es együttesekkel játszottunk edzőmérkőzéseket. Egy ilyen meccsen figyelt fel rám Pölöskey Gábor, aki az MTK-hoz csábított. Mindez 1997 nyarán történt, tizennégy éves voltam, akkor fejeztem be a hetedik osztályt az általános iskolában. Szüleimmel közösen visszagondolva talán furcsa döntést hoztunk: Budapestre költöztem kollégiumba, de Szecsőn fejeztem be az általános iskolát.

– Miért volt ez jó?
– Bármily különös, tömegközlekedéssel Budapestről gyorsabban el lehetett jutni Tápiószecsőre, mint Szentmártonból, a szüleim pedig dolgoztak, nem engedhették meg maguknak, hogy engem naponta kétszer fuvarozzanak oda-vissza. S persze így mégis csak az MTK-ban futballozhattam.

– Viszont fiatalon kikerült a családi fészekből. Nem szippantotta be a főváros forgataga?
– Nem tagadom, volt bandázás, bulizás, előfordult, hogy a fél kollégium a városban éjszakázott, én azonban sohasem maradtam ki. Nyugodtan mondhatom, már akkor nagyon céltudatos voltam.

– Labdarúgónak készült?
– Már egészen kis koromtól. Az egyesült államokbeli 1994-es világbajnokság nagyon nagy hatással volt rám, arról álmodoztam, hogy egyszer én is futballista leszek. Az első lépést meg is tettem a célom felé, azon a nyáron lettem igazolt játékos

– Hogyan teltek a kollégiumi évek?
– Az első évben, amikor Szecsőre ingáztam, mindennap fél hatkor keltem, ma is jól emlékszem, a hathúszas vonattal jártam iskolába. Onnan vissza Pestre, edzés, tanulás, vacsora, alvás. Szombat délelőtt voltak a bajnoki meccsek, délután hazamentem, vasárnap vissza a kollégiumba, vagy hétfő reggel nagy pakkal Szecsőn kezdtem a hetet. Gimnazistaként ez annyiban változott, hogy kimaradt az utazás, idővel pedig az MTK felnőttkeretével készülhettem. 2000 májusában, nem egészen tizenhét évesen, a Diósgyőr ellen debütáltam az NB I-ben.

– Egy életre megedzette a spártai életmód?
– Lehet, hogy van benne valami, de én akkor nem éreztem nehéznek az életet, élveztem, amit csinálok.

– Ma ez divatos téma: milyen képzést kapott fiatalon?
– A korosztályom már nem a grundon nőtt fel, szerencsére én mégis nagyon sokat játszottam. Fontos volt, hogy megfelelő színvonalú bajnokságban szerepeltem a kezdetektől fogva. Az is sokat jelentett, hogy sokáig csatárként szerepeltem. Bogesz (Bognár György – a szerk.) talán még ma is sajnálja, hogy visszaléptem a védősorba, mindig hangoztatta, milyen jó center válhatna belőlem.

– És ön mit gondol erről?
– Nem bánom, hogy így alakult. A csatárként eltöltött éveknek köszönhetően támadóként is feltalálom magam a kapu előtt, szereztem néhány fontos gólt. Mégis úgy érzem, hátul van a helyem, ahol nemcsak a labdaszerzés, hanem a védelem irányítása is a feladatom.

– Illés, Halmai, Babos, Lőrincz, Kuttor, válogatott játékosok egész sora játszott akkoriban az MTK-ban. Hogyan fogadták?
– Én még feltétlenül megemlíteném Hajdú Attilát és Zavadszky Gábort, akik mindig bátorítottak. És persze Ferenczi Istvánt, aki középcsatárként a vetélytársam volt, de máig jó barátom. Felnéztem rájuk, az első fél évben még kifelé is kopogtam az ajtón. A mai fiatalokból sajnos hiányzik a tisztelet, úgy viselkednek az öltözőben, mintha legalábbis Cristiano Ronaldo helyére akarná őket igazolni a Real Madrid. Senki se higgye, hogy az évtizedes magyar hagyományok jegyében kesergek. Vincent Kompany szó szerint mellettem nőtt fel az Anderlechtnél, hiszen egymás mellett öltöztünk. Mindenki tisztában volt vele, hogy mekkora tehetség, de sohasem játszotta az eszét. Most sem teszi a világ egyik legkeresettebb középhátvédjeként. A nyáron találkoztam vele, ugyanolyan barátságosan, szerényen viselkedett, mint tizenévesen.

A teljes interjút a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatja.