Várady Béláért szétszaggattam a vadonatúj Levi Strauss farmeremet a Népstadion kerítésének vastüskéin (nem volt pénzem jegyre), rendőrgumibot okozta hurkákat növesztettem a hátamon, Dorogtól Szombathelyig bevonatoztam az egész országot – akkora futballista volt kora legcsodálatosabb magyar balszélsője. Illetve még annál is nagyobb. Sokan csak hálószaggató bombáira emlékeznek, de amikor az egykori játékostárssal, Izsó Ignáccal felidézzük a Vasas számára feledhetetlen 1976–77-es idény történéseit, alábökős, alányesős gólok is előkerülnek az emlékezet kukájából.
„Egyszer a Fradinak olyan gólt emelt cselsorozat végén a pipába, hogy a meccs játékvezetője, Palotai Karcsi bácsi odament hozzá, és azt mondta, ha nem bíró lenne, ott helyben gratulált volna hozzá” – említi Náci, azt már nyomozásunk eredményeként fűzzük hozzá, hogy mindez 1979. június 9-én történt, amikor a Vasas 5-3-ra legyőzte a Ferencvárost.
Komjáti Andrásból percekig csak az elfojtott zokogás tör elő, aztán: „Együtt kerültünk be az ifjúsági válogatottba 1970-ben, a Vasas is szinte egyszerre igazolt le bennünket, a legjobb barátom volt. Vecsésen élt a családjával, Jutkával, a feleségével, a két lánya is a közelben lakott, meg a négy unoka. Tavaly ünnepeltük a hatvanadik születésnapját, semmi jel nem utalt arra, hogy Ne haragudj, nem tudok most beszélni...”
A 92-szeres válogatott Fazekas László, az egyik legnagyobb magyar jobbszélső Belgiumban gyászolja a korszakos balszélsőt. „Nemcsak, hogy páratlan bal lábbal áldotta meg a Jóisten, de aranyos gyerek is volt, mindenki szerette a válogatottban. A mi nagy Dózsánkból Solymosi Pixi és Bene Feri távozott eddig, az egyik legnagyobb ellenfelünktől Török Peti, a Dara, most meg Béla. Sajnos elkezdődött a harmadik félidő, és itt mi már nem tudunk nyerni ”
Béla minden hazai bajnokin ott volt az Illovszky-stadionban, a rossz térdei miatt a magával hozott kis sámlin ücsörgött, szurkolóktól, rajongóktól – nem a mai Vasas rajongóiról beszélek – körbevéve, sőt a törzsdrukkereket még a házába, Vecsésre is meghívta olykor. Azt nem állítom, hogy szeretett csapata évtizedek óta tartó vesszőfutása vitte sírba, de hogy a Fáy utcai összeomlás nem használt az idegrendszerének, a szívének, az biztos. Az az egy idény, amelyet a Vasas 1976–77-ben produkált – Béla csodás játékával és 36 góljával ékesítve –, szinte egyedülálló a magyar futball veretes történetében. A majd negyven évvel ezelőtti Vasas üstökös volt, nem állócsillag. Nem mondom, hogy előzmény nélkül érkezett és pillanatok alatt tűnt el a süllyesztőben, de egy olyan korban, amikor a Törőcsikkel, Feketével, Fazekassal fémjelzett Dózsa még javában tündökölt, s a csikó-Fradi, Nyilasival, Ebedlivel, Pusztaival már parádézott – sőt, az előző idényben bajnokságot is nyert –, a Videoton Kovács Józsival, Karsai „Sunyival” remekelt, semmivel sem volt gyengébb az említett csapatoknál. Egy ilyen magyar mezőnyben száz gólt rúgni és a csúcson végezni maga volt a csoda. (Főleg az akkoriban megveszekedett Vasas-drukker közgázos csibész számára ) Mi, a mai ötvenesek álmunkból felriasztva is soroljuk: Mészáros – Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor – Gass, Müller, Zombori – Kovács, Izsó, Várady. Szinte ugyanolyan automatikusan, mint azt, hogy Grosics, Buzányszky, Lóránt
Persze a Putnokról érkezett bombázót nem imádták a Fradi és a Dózsa fanatikusai, miért is imádták volna, amikor abban a feledhetetlen szezonban mesterhármast vágott Rothermelnek! (Apró szépséghiba, hogy azt a rangadót 5-4-re az Újpest nyerte.) 1972-ben, 19 évesen akkora szabadrúgásgólt rúgott Géczi Pistának, hogy majdnem kiszakadt a háló. (Azon a meccset viszont a Vasas győzött a Ferencváros ellen, 5-2-re.) Amikor a jobb oldalról szöglethez készülődött – hogy csodálatos bal lábával a kapu elé csavarja a labdát –, rendszerint emlékeztették az ellenfél szurkolói putnoki származására, és nem éppen a leghízelgőbb szövegkörnyezetben. De Bélát ez cseppet sem zavarta, nem szavakkal, mutogatással vágott vissza, ahogy manapság szokás, hanem gólokkal. A meseszerű 1976–77-es menetelésben egy hét leforgása alatt a Dózsát és a Fradit is megverték 4-1-re, majd a Magyar Népköztársasági Kupában egy ötöst vágtak a zöld-fehéreknek, Béla hathatós közreműködésével. Abban a szezonban 36 góllal ezüstcipős lett Várady. És nemcsak a Vasasban ontotta a gólokat, hanem a válogatottban is. Természetesen kivette a részét a Bolívia elleni 6–0-ból 1977. október 2-én, a negyedik gól volt az övé, nem „váradybélás”, de gól: leszerelte a körülményeskedő dél-amerikai védőt, kapura húzott, és ballal behelyezte a labdát a bal alsó sarokba.
Amikor megkönnyezzük Várady Bélát, egy kicsit a saját ifjúságunkat is elsiratjuk. Amikor még volt magyar futball, amikor még volt értelme kijárni a Népstadionba, amikor még megérte szétszaggatni a vadonatúj Levi Strauss farmert
Remekbe szabott szabadrúgásgól, szemfüles labdaszerzés utáni egyéni akciógól... emlékezetes találatok fűződnek Várady Béla nevéhez:
