Várady Béláért szétszaggattam a vadonatúj Levi Strauss farmeremet a Népstadion kerítésének vastüskéin (nem volt pénzem jegyre), rendőrgumibot okozta hurkákat növesztettem a hátamon, Dorogtól Szombathelyig bevonatoztam az egész országot – akkora futballista volt kora legcsodálatosabb magyar balszélsője. Illetve még annál is nagyobb. Sokan csak hálószaggató bombáira emlékeznek, de amikor az egykori játékostárssal, Izsó Ignáccal felidézzük a Vasas számára feledhetetlen 1976–77-es idény történéseit, alábökős, alányesős gólok is előkerülnek az emlékezet kukájából.
„Egyszer a Fradinak olyan gólt emelt cselsorozat végén a pipába, hogy a meccs játékvezetője, Palotai Karcsi bácsi odament hozzá, és azt mondta, ha nem bíró lenne, ott helyben gratulált volna hozzá” – említi Náci, azt már nyomozásunk eredményeként fűzzük hozzá, hogy mindez 1979. június 9-én történt, amikor a Vasas 5-3-ra legyőzte a Ferencvárost.
Komjáti Andrásból percekig csak az elfojtott zokogás tör elő, aztán: „Együtt kerültünk be az ifjúsági válogatottba 1970-ben, a Vasas is szinte egyszerre igazolt le bennünket, a legjobb barátom volt. Vecsésen élt a családjával, Jutkával, a feleségével, a két lánya is a közelben lakott, meg a négy unoka. Tavaly ünnepeltük a hatvanadik születésnapját, semmi jel nem utalt arra, hogy Ne haragudj, nem tudok most beszélni...”
A 92-szeres válogatott Fazekas László, az egyik legnagyobb magyar jobbszélső Belgiumban gyászolja a korszakos balszélsőt. „Nemcsak, hogy páratlan bal lábbal áldotta meg a Jóisten, de aranyos gyerek is volt, mindenki szerette a válogatottban. A mi nagy Dózsánkból Solymosi Pixi és Bene Feri távozott eddig, az egyik legnagyobb ellenfelünktől Török Peti, a Dara, most meg Béla. Sajnos elkezdődött a harmadik félidő, és itt mi már nem tudunk nyerni ”
Béla minden hazai bajnokin ott volt az Illovszky-stadionban, a rossz térdei miatt a magával hozott kis sámlin ücsörgött, szurkolóktól, rajongóktól – nem a mai Vasas rajongóiról beszélek – körbevéve, sőt a törzsdrukkereket még a házába, Vecsésre is meghívta olykor. Azt nem állítom, hogy szeretett csapata évtizedek óta tartó vesszőfutása vitte sírba, de hogy a Fáy utcai összeomlás nem használt az idegrendszerének, a szívének, az biztos. Az az egy idény, amelyet a Vasas 1976–77-ben produkált – Béla csodás játékával és 36 góljával ékesítve –, szinte egyedülálló a magyar futball veretes történetében. A majd negyven évvel ezelőtti Vasas üstökös volt, nem állócsillag. Nem mondom, hogy előzmény nélkül érkezett és pillanatok alatt tűnt el a süllyesztőben, de egy olyan korban, amikor a Törőcsikkel, Feketével, Fazekassal fémjelzett Dózsa még javában tündökölt, s a csikó-Fradi, Nyilasival, Ebedlivel, Pusztaival már parádézott – sőt, az előző idényben bajnokságot is nyert –, a Videoton Kovács Józsival, Karsai „Sunyival” remekelt, semmivel sem volt gyengébb az említett csapatoknál. Egy ilyen magyar mezőnyben száz gólt rúgni és a csúcson végezni maga volt a csoda. (Főleg az akkoriban megveszekedett Vasas-drukker közgázos csibész számára ) Mi, a mai ötvenesek álmunkból felriasztva is soroljuk: Mészáros – Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor – Gass, Müller, Zombori – Kovács, Izsó, Várady. Szinte ugyanolyan automatikusan, mint azt, hogy Grosics, Buzányszky, Lóránt
