A magyar válogatott szövetségi kapitányaként sem nőkkel, hanem hölgyekkel dolgozott. Akiknek egyszer ajándékkal kedveskedett, másszor csak SMS-t küldött, a következő szöveggel: mondtam, hogy te vagy a világ legjobb szélsője. Vereség esetén vigasztalt, bátorított, győzelem után dicsért, lelkendezett. Miközben ő – ezt most különösen fájó leírni – minden meccsbe belehalt picit. Kiáltó kontrasztként ácsorgott a rutinosan nyilatkozó, kliséket pufogtató vagy éppen a laikusokat oktató edzők gyűrűjében, amint megindultságában a sírással küzdve, könnyeit nyelve, el-elcsukló hangon értékelt egy-egy valóban fordulatos, de azért nem a világ sorsáról döntő mérkőzést is.
2012 decemberében Európa-bajnoki bronzérmet nyert a magyar válogatottal, és e váratlan siker elsősorban nem edzői, hanem emberi erényeiből fakadt. Teljes és feltétlen bizalmával vértezte fel kiválasztottjait, és ők ettől szárnyakat növesztettek. A magyar sportoló, különösen a női kézilabdázó számára ugyanis létkérdés a hit; a belé vetett és az önmagát tápláló egyaránt.
Böhn ezt megérezte, és onnantól nem kellett mást adnia, csak mi lényege. Mert egyébként is beleszeretett a csapatába és az országunkba. Odáig ment, hogy félig tréfából, de félig azért komolyan új nevet is választott, a KEB Lászlót. Olyannak látott és mondott minket, magyarokat, amilyennek mi már nem is merészeljük, tudjuk látni és mondani magunkat.
Egy esztendeje még azt remélte, edzői pályája és élete legszebb, legtartalmasabb időszaka vár rá, ám leukémiát diagnosztizáltak nála, karácsony előtt pedig közölték vele a halálos ítéletét. Utolsó heteit valószínűtlen, már nem is e világi lelki békében, harmóniában tölthette, ha valóban úgy érzett, ahogyan arról többször is vallott. Bár az is elképzelhető, hogy még ekkor is ő akarta tartani a lelket – másokban.
Élete után halálával még egy szolgálatot tett a magyar kézilabdának: elment, mielőtt a jövő héten kineveznék az utódját, ezzel minden, ebből eredő görcsöt feloldott. És szövetségi kapitányként búcsúzhatott.
