– Ön volt a centerhalf a 3-8-as meccsen, 1976. május 15-én a Népstadionban... Megfejtette már a titkot? Mitől futballozott olyan jól a Dózsa?
– Érdekes, én arra a meccsre nem emlékszem, csak arra, hogy abban az idényben mi nyertük a bajnokságot. Na jó, félre a tréfával, minden összejött nekik, a Kapa (Fazekas) egy ötöst vágott, a Törő meg alárúgott a labdának, átemelte Hajdún, abból is gól lett, elájultak a nézők. De tényleg mi lettünk a bajnokok...
– Három évvel később eljött a törlesztés ideje, 7-1-re verték meg a Dózsát 1979 őszén...
– Pechemre éppen, hogy lemaradtam a meccsről, 1979 nyarán kiszerződtem Belgiumba, Bruges-be, első magyar légiósként engedéllyel. Ezzel számomra lezárultak a Dózsa elleni rangadók, pedig hihetetlenül élveztem azokat. Többnyire kettős rangadók voltak a Népstadionban, ez már eleve meghatározta az ünnepi hangulatot. Ahogy már említettem, nem voltunk ellenségek, mint manapság, csak ellenfelek, és számos dózsással baráti kapcsolatot ápoltunk. De még a szurkolótáborok is békében vonultak egymás mellett a Verseny utcán a Keleti felé a rangadó után. Manapság? Életveszélyes lenne egymás közelébe engedni őket.
– Nagyon rákészültek a Dózsa elleni rangadókra?
– Nagyon. Őket legyőzni különleges élményt jelentett, de nekik is minket, ezt tudom. Egyébként kivel akar beszélni a dózsások közül? A Fazékkal? És már beszélt vele?
– Még nem, majd holnap.
– Mondja meg neki, hogy ölelem!
