Százkilenc évvel az első Ferencváros–Újpest mérkőzés után pénteken lejátsszák a 214. magyar bajnoki klasszikust a Szusza Ferenc Stadionban, amely – az egyéb összecsapásokat is beleszámítva – a két csapat 264. rangadója lesz. A két klub „hard core” rajongóinak mindig is különleges volt ez a csata, ha sikerül legyőzni a másikat, az felér egy bajnoki címmel. A zrikák folyamatosan mennek, elég annyit említeni, hogy egy fradista kollégám, amikor megtudta, hogy megyek ki a Megyeri útra, csípőből visszakérdezett: „Gumicsizmát vittél?”
Mondjuk annyi alapja van a kissé pikírt megjegyzésnek, hogy Újpest csak 1950-ben csatlakozott a fővároshoz...
Bálint László, a „Báró” tucatnyi éven át volt a Fradi–Dózsa (akkoriban Újpesti Dózsa volt a Belügyminisztérium klubjának a neve) rangadók stabil szereplője. Szinte elcsuklik a 76-szoros válogatott játékos hangja, amikor arra kérem, emlékezzen a hatvanas-hetvenes évek magyar Clasicóira.
– Emlékszik még, melyik volt az első Fradi–Dózsája?
– Bevallom, nem, csak arra, hogy ezek a meccsek ünnepnapok voltak számunkra, barátok voltunk, nemcsak mi, fradisták egymás között, hanem a dózsásokkal is. Dunai Antival történetesen a mai napig összejárunk.
– Utánanéztem, 1968. május 19-én játszotta az első derbijét, 2-2 volt a Népstadionban, 15 ezer néző előtt, vezette Zsolt István, gólszerzők Bene, Dunai II, illetve Szűcs, Novák...
– Húszéves voltam, én még Albert Flórival, Varga Zolival, Fenyvesi Mátéval futballozhattam együtt, és már Nyilasi Tibivel, Pogány Lacival, Ebedli Zolival is. De az ellenfeleket is említhetem, kezdve Solymosi Pixivel, Káposzta Benővel, Göröcs Titivel, Benével, Dunai II-vel, egészen Törőig, Tóth Zoliig.
– Balszerencsésnek is mondhatja magát, hiszen az ön fénykora egybeesett a sorozatban hét bajnoki címet szerző Újpest fénykorával.
– Miért lennék balszerencsés, amikor ilyen óriásokkal, illetve óriások ellen játszhattam? Bene Feri és Dunai Anti villámgyors volt, Fazék (Fazekas László – a szerk.) rafinált, Törő (Törőcsik András) pedig egyszerűen zseniális. Nem hogy én nem tudtam, mit fog csinálni a következő pillanatban, hanem szerintem ő maga sem...
– Ön volt a centerhalf a 3-8-as meccsen, 1976. május 15-én a Népstadionban... Megfejtette már a titkot? Mitől futballozott olyan jól a Dózsa?
– Érdekes, én arra a meccsre nem emlékszem, csak arra, hogy abban az idényben mi nyertük a bajnokságot. Na jó, félre a tréfával, minden összejött nekik, a Kapa (Fazekas) egy ötöst vágott, a Törő meg alárúgott a labdának, átemelte Hajdún, abból is gól lett, elájultak a nézők. De tényleg mi lettünk a bajnokok...
– Három évvel később eljött a törlesztés ideje, 7-1-re verték meg a Dózsát 1979 őszén...
– Pechemre éppen, hogy lemaradtam a meccsről, 1979 nyarán kiszerződtem Belgiumba, Bruges-be, első magyar légiósként engedéllyel. Ezzel számomra lezárultak a Dózsa elleni rangadók, pedig hihetetlenül élveztem azokat. Többnyire kettős rangadók voltak a Népstadionban, ez már eleve meghatározta az ünnepi hangulatot. Ahogy már említettem, nem voltunk ellenségek, mint manapság, csak ellenfelek, és számos dózsással baráti kapcsolatot ápoltunk. De még a szurkolótáborok is békében vonultak egymás mellett a Verseny utcán a Keleti felé a rangadó után. Manapság? Életveszélyes lenne egymás közelébe engedni őket.
– Nagyon rákészültek a Dózsa elleni rangadókra?
– Nagyon. Őket legyőzni különleges élményt jelentett, de nekik is minket, ezt tudom. Egyébként kivel akar beszélni a dózsások közül? A Fazékkal? És már beszélt vele?
– Még nem, majd holnap.
– Mondja meg neki, hogy ölelem!
