Ki dönti el, hová igazol egy játékos?

Egyes befektetőcégek nagy pénzt látnak a fociban, klubok és játékosok sorsáról is dönthetnek, ha ügyesen bizniszelnek.

Érdekes fejlemények láttak napvilágot Marcos Rojo, a lisszaboni Sporting CP játékosának Manchesterbe igazolása kapcsán. Kiderült ugyanis, hogy a világbajnokságot is megjárt hátvéd sorsáról sem jelenlegi csapata, sem ő maga nem dönthet, bár mindegyiküknek határozott elképzelése van a jövőt illetően. Ez azonban nem újdonság a futball üzleti világában, ugyanis számos példa mutatja, hogy egy sportoló játékjoga, pontosabban az ehhez fűződő gazdasági jog (economical rights) egy másik szervezet tulajdonában vagy résztulajdonában áll. Ez esetben a Doyen Sports Investmentsé – egy futballban is érdekelt befektetési alapé – ez a jog, ily módon a védő sorsát is jelentősen befolyásolhatják.

Rojóért a Sporting kapott a balhátvédet kereső Manchester Unitedtől egy 20 millió eurós ajánlatot, melyet elutasított, ugyanis a játékos kivásárlási árra ettől nagyon távol áll, sajtóinformációk szerint 30 millió feletti összegről van szó. A történet egyszerűnek tűnik: a United megvenné az argentint, ő szívesen menne – nem is állt edzésbe klubjánál –, de a Sporting több pénzt akar, esetleg nem is engedi el kedvezőbb ajánlat híján.

Azonban Rojo játékjogának – illetve az ehhez fűződő gazdasági jogoknak – 75 százaléka a Doyené, amely persze szívesen váltaná mindezt pénzre. Tulajdonrészüknek köszönhetően gyakorlatilag olyan helyzetbe kerültek, hogy beleszólhatnak a játékos jövőjébe. Ráadásul olyan szerződést kötöttek Rojo esetében a portugál csapattal, amely szerint ha nekik megfelelő ajánlat érkezik a hátvédért – jelen esetben 20 millió a Unitedtől –, és a Sporting azt visszautasítja, akkor a portugáloknak az ajánlat 75 százalékát ki kell fizetniük részükre. Tehát ez esetben 15 milliót – valószínűleg ezzel viszont a portugálok a futballista játékjogának teljes tulajdonosává válnának.

A bökkenő viszont pont az, amiért Rojo gazdasági jogainak 75 százaléka nem náluk, hanem üzleti partnerüknél van: a pénzhiány. Ezek a futballba invesztáló befektetőcégek ugyanis már akkor lecsapnak egy-egy fiatal játékosra és elkezdik menedzselni őket, mikor még viszonylag ismeretlenek, de tehetségüket már felismerték. Ezek után ismertebb klubokhoz viszik őket – melyeknek éppen ők biztosítanak forrásokat az igazoláshoz –, cserébe a továbbértékesítésükből is részt kérnek majd, jelen esetben 75 százalékot.

A klubok így valamilyen szinten kiszolgáltatottá válnak üzleti partnereikkel szemben, ugyanis játékospolitikájukat és mindezek anyagi vonzatát egy másik féllel is egyeztetniük kell, ráadásul sok esetben kölcsönt is vehetnek fel ezektől a cégektől, ami tovább erősíti az üzleti partner klubon belüli szerepét.

A Doyen mellett a Quality Sports Investments neve is jól cseng a futballbizniszben. A céggel kapcsolatban többször is felmerült már Peter Kenyon egykori Manchester United- és Chelsea-vezérigazgató, illetve Jorge Mendes neve, aki többek között Cristiano Ronaldo és José Mourinho ügynöke, de ez a két pártfogolt csak a jéghegy csúcsa a portfóliójában. Kenyon és Mendes a nemzetközi futballvilág legbefolyásosabb személyei közé tartozik.

A cég nem pontosan azt a modellt követi, melyet a Doyen Sports Investments, általában játékosok igazolásánál, adásvételénél vállal szerepet, de futballisták gazdasági, szerződési jogaival is foglalkozik.

Viszont ha képesek a klubok elég nagyra nőni, akkor jövedelmező is lehet az ilyen üzlet, példa erre az Atlético Madrid, amely az elmúlt szezonban hosszú évek után újra bajnok lett. A klub vezérigazgatója, Miguel Ángel Gil szerint az ilyesfajta együttműködéseknek az az előnye, hogy megoszlik a felelősség a játékos tulajdonosai között, hiszen ha egy új igazolás nem válik be, akkor a veszteség is megoszlik.

Azonban jóval érdekesebb a veszteségnél a nyereség kérdése, ugyanis nyilván arra megy ki a játék. Az ilyen jellegű üzleti megállapodásokba élen járó portugál Porto esete is ezt bizonyítja. Ők a Doyen által menedzselt  Falcaót – akinek a játékjogához fűződő gazdasági jogokban valószínűleg tulajdonrészt is vállalt a cég – szerezték meg előbb a River Plate-től, majd adták tovább a már említett Atlético Madridnak, állítólag úgy, hogy a spanyolok által fizetett 40 millió euró egy részét a Doyen állta – így egyik zsebből a másikba vándorolhatott a pénz. Az sem biztos, hogy Falcaónak sok beleszólása volt abba, hova akar igazolni, amikor a Doyen másik partnere tárt karokkal várta. De a befektetésnek itt még nem volt vége, ugyanis Falcao később a Monacóba került cirka 65 millióért, és állítólag itt már a befektetési alap nem vitte tovább a tulajdonjogát, így nagyot szakított a kolumbiai csatár – általuk – végleges eladásával. Itt a Porto és az Atlético is valószínűleg inkább a kolumbiai csatár játékából profitált igazán, mintsem az eladásából.

Érdekes példa Eliaquim Mangala este is, aki most nyáron igazolt Portoból a Manchester Cityhez, előzetes sajtóinformációk szerint 32 millió euróért, de később kiderült, hogy a végső összeg 54 millió körül lehetett. Ennél az üzletnél is volt ugyanis egy harmadik fél, amelyet ki kellett fizetni, mivel a Premier League-ben csak az adott csapatok kezében lehet a játékos játékjoga, kizárva egy másik magántulajdonost. Mangala esetében a Doyennek sajtóinformációk szerint 33 százalékos részesedése volt, így az üzletből 17,5 milliót kaszált – itt állítólag még egy másik befektetési alap is benne volt a bizniszben. Érdekességként: a francia védő 2011-ben 7,5 millió euróért érkezett Portoba, valószínűleg ennek egy részét is a Doyen állta, logikusnak tűnik, hogy 33 százalékot.

Mangala esetében viszont jól taktikázott a Porto, ugyanis valószínűleg ragaszkodott a 30 millió körüli saját bevételhez, így kellett még jobban zsebébe nyúlnia az újgazdag Citynek, ezt meg is tehette az arab tulajdonosa révén. Azonban az európai élfutball transzferkeringőiben részt vevő csapatok nagy részével ezt nem lehetett volna eljátszani, mert ekkora összegeket nem sokan tudnak és akarnak kifizetni, főleg nem egy relatíve ismeretlen hátvédért. Ez olyan eset lehetett, amikor mindkét korábbi tulajdonos jól járt anyagilag, a sportszakmai rizikót pedig majd a manchesteriek vállalják.

Ami viszont sok klubot elriaszthat az ilyen jellegű együttműködésektől, az a fent említett Rojo esete. Fernando Roig Villareal-vezér egy interjúban arról beszélt, klubja nem érdekelt az ilyen jellegű megállapodásokban, és nem is szeretne hasonlókat a jövőben. „Ezek a csoportok általában két területen működnek, képviselik a játékosokat, és kölcsönöket adnak. Néha úgy tűnik, mintha ők irányítanák a klubot” – mondta sejtelmesen.

Tény, hogy egy átgondolatlanul megkötött szerződéssel az egyesületnek kevés lehetősége marad, hogy beleszóljon játékosainak jövőjébe. Hiába a vonzó anyagi lehetőségek, néha ezt a sportszakmai szempontok sínylik meg, mint ahogy Falcao esetében is. Sokszor a klub, sokszor a játékos vágyai sem teljesülnek, a harmadik, háttérben álló fél pedig általában nagyot kaszál a gondosan előkészített üzleten. Mert ha beérik a befektetés, és lehetősége lesz sok pénzt kasszírozni, akkor nem fog nemet mondani az ajánlatokra.

A Doyen Sports – amely főként Portugáliában, Spanyolországban és Brazíliában aktív – honlapjának tanúsága szerint huszonkilenc játékossal áll kapcsolatban. A labdarúgók többsége spanyol vagy dél-amerikai származású, de van köztük francia, szerb, holland és libériai futballista is. A cég zászlóshajója Radamel Falcao, húzónév még a Real Madridot is megjárt, most a Sevilla alkalmazásában álló José Antonio Reyes, a Manchester Cityben játszó Álvaro Negredo és csapattársa, a napokban igazolt, Eliaquim Mangala.

A Doyen Sports profiljából kivehető, hogy elsősorban fiatal, tehetséges és még nem befutott játékosokra specializálódott. Ilyen például a pályafutását a Juventusban folytató Álvaro Morata és a Monacóban játszó, a francia válogatottban bemutatkozó Geoffrey Kondogbia.

A teljesség igénye nélkül szemezgettünk a Doyen Sports honlapjáról. Azokat a játékosokat vettük figyelembe – a fentebb említetteken kívül –, akik a jövőben sokat hozhatnak a cég konyhájára (minden esetben a Transfermarkt.de adatait tekintettük mérvadónak – a szerk.).

1. A 22 éves brazil Carlos Henrique José Francisco Venancio Casimiro, röviden Casemiro, akit 2013-ban vett meg a Real Madrid, a következő szezont a Portonál tölti, értéke 5 millió euró.

2. A 21 éves brazil Felipe Anderson Pereira Gomes, röviden Felipe Anderson, aki a Lazio labdarúgója, és értéke 5 millió euró.

3. A 25 éves brazil születésű Santos-csatár Leandro Damiao, akinek 14 millió euró körül van az értéke, de ő még nem próbálta ki magát Európában.

4. A 21 éves holland-marokkói, PSV-nevelés Zakaria Labyad, aki a Sporting CP játékosa, de a következő szezont a Vitessénél tölti. Értéke 4 millió euró.

5. A 22 éves libériai születésű, de már a holland válogatottban is bemutatkozó Benfica-játékos, Ola John, aki 7 millió eurót ér.

6. A 23 éves ötszörös francia válogatott Josuha Guilavogui, aki az Atlético Madrid játékosa, de a következő szezont Wolfsburgban tölti. Értéke 9 millió euró.

7. A 25 éves szerb válogatott Dusan Tadic, akit a nyáron igazolt le a Southampton, értéke 10 millió euró.