Az új évezred első világversenyein rendre feltűnt egy kanadai hölgy (a nevére már nem emlékszem), aki nemcsak szórólapokkal, hanem a személyes meggyőzés erejével is kampányolt a női kenu mellett. Szinte senki sem vette komolyan.
Óriási hiba volt. A női kenu 2009-ben még csak bemutató jelleggel szerepelt a világbajnokság műsorán, egy év múlva azonban létjogosultságot nyert az új szám. Dacára annak, hogy a debütálás kis híján botrányba fulladt. A Eurosport élő egyenesben közvetítette, amint akadt olyan versenyző, akinek az is leküzdhetetlen akadályt jelentett, hogy beálljon a rajtgépbe.
Mindez nem szegte a nemzetközi szövetség (ICF) kedvét, 2011-ben már nemcsak női C–1 200, hanem C–2 500-on is kiírták a versenyt. Tagadhatatlan, a fejlődés évről évre észlelhető, ám az idei világbajnokságon egyesben így is csupán húsz, kettesben pedig tizenkét női kenus egység nevezett, s a műkedvelők még mindig túlsúlyban vannak a képzett versenyzők mögött.
Ha a kajak-kenus társadalom őszinte véleménye lenne döntő, akkor nem a női kenu olimpiai programba emelése, hanem esetleges betiltása lenne napirenden. Nem is annyira az ICF eltökélt, hanem a NOB. Utóbbi azt szajkózza, kajak-kenuban nagyon dominánsak a férfiak, ezért fel kell gyorsítani az emancipációt. Az ICF nem tehet mást, mint ennek megfelelően cselekszik. A múlt héten a pozsonyi tanácskozáson lényegében elfogadták, hogy 2020-ban a férfi kajak kettes kétszáz méteres szám kárára a női kenu egyes kétszáz kerül az ötkarikás programba, 2024-ben pedig már hat-hat női és férfiversenyben avatnak bajnokokat.
Engedtessék meg, hogy e helyütt ne bocsátkozzunk részletekbe arról, mindez milyen hatással lesz a magyar kajak-kenu eredményességére. (Egyébként nem fenyegeti azt.) Többről, másról van szó.
Már réges-rég túlléptünk azon, hogy egy-egy tevékenységből, sportágból elvi okokból – tetszik, nem tetszik, olykor a fel nem fogott érdekükben – kizárták a hölgyeket. Ha úgy tartja kedvük, fussanak, ússzanak órákon át, emeljenek mázsás súlyokat, lapátoljanak féltérden és verekedjenek egymással az ökölvívás, illetve a birkózás szabályai szerint akár az olimpiai játékokon.
Ám a józan ész, az igazságosság szabta mértéket nem szabadna elvetni. Eleve durván háromszor-négyszer annyian kajakoznak, mint kenuznak, s mindkét szakágban túlnyomó többségben vannak a férfiak, így hát túlzás, sőt hiba egyensúlyt előírni, erőn felül helyzetbe hozni a női kenut. Ez is egyfajta numerus clausus.
A túlhajszolt emancipáció, az ekképpen csökkenő olimpiai részvétél esélye továbbá fiúk egész tömegének veheti el a kedvét a kajakozástól. Akiktől nem kívánhatjuk, hogy ritmikus gimnasztikában vagy szinkronúszásban valósítsák meg önmagukat. (E két sportágat a mai napig – szerencsére – csak hölgyek űzik.)
A férfikajakos, pontosabban a „kajakos” férfi a mai napig ideáltípus. A női kenus sohasem lesz az. És ez így van rendjén.
