42 évesen élete első maratoni futóversenyére készül korábbi válogatott labdarúgónk, a DVSC korábbi szélvészgyors jobbszélsője, a 7-szeres magyar bajnok Dombi Tibor, aki próbából nekiment már a klasszikus távnak, de az árokparton kötött ki. Edző és edzésterv nélkül, de rengeteg kilométerrel a lábában vág neki a távnak a vasárnapi 31. Spar Budapest Maratonon, és megpróbálja magát függetleníteni a szurkolóktól, akik őrült tempóba hajszolták a szeptemberi Wizz Air 21,1 km-es versenyen. Akkor majdnem baj lett belőle.
– Kovács Koko Istvánhoz hasonlóan 42 évesen került az életkorával azonos kilométert jelentő maratoni futóverseny bűvkörébe. Korábban „sprinterként” láttuk a pályán. Miért váltott?
– Mindig is szerettem hosszú távot futni, amikor volt időm, futottam is. Még mielőtt szóba került a Spar-maraton, már eldöntöttem, hogy idén ősszel mindenképp lefutom ezt a távot, akár versenyen, akár magamnak. A félmaratont már többször lefutottam, és nyáron, minden felkészülés nélkül nekikezdtem a maratonnak – kétszer is, mindkétszer kidőltem. Ez kicsit idegessé tett engem, és fejembe vettem, hogy csak azért is sikerülni fog. Pont ekkor kerestek meg a BSI-től, hogy lenne-e kedvem Budapesten rajthoz állni, a 42 évesek hagyományát ápolva.
– Hogyan készült fel?
– A felkérés után hetente 70-80 kilométert futottam. Minden reggel korán felkeltem, nagyon jó volt! Az ember 7-kor vagy fél 7-kor fut, senki nincs még az úton, most már jó hideg és köd is van. Bicikliút vagy erdő, tök mindegy, egyedül vagyok és boldognak érzem magam. A neten megnéztem egy felkészülési programot, hogy hogy néz ki, és kicsit még mindig többet is futottam, mint amit ajánlottak. Ha egy héten egy nap pihenő volt, akkor azon bicikliztem, ha kettő, akkor csak egy napot hagytam ki. Kezdésnek azért kipróbáltam egy 31 kilométeres futást, össze is estem a végén.
– Mire számít a versenyen?
– Hát, ez eldől vasárnap... az biztos, hogy amikor három hete futottam harmincvalamennyit egyben, akkor sokkal jobban éreztem magam, mint amikor elkezdtem a felkészülést, és az árokban kötöttem ki. Úgyhogy futás, futás, ez volt szerintem a felkészülésem titka.
– A hozzáértők azt mondják, hogy 30 kilométernél van egy „fal”, amit át kell tudni törni. Érezte már ezt?
– 37 kilométer volt eddig a legtöbb, amit futottam, akkor volt az árokban a vége. Akkor nem is egy, hanem 4-5 fal volt, az utolsónak már hiába feszültem neki. Biztosan lesz most is nehézség. Ahogy én éreztem, 35-nél kezdődik a férfimunka.
– Gazdag sportpályafutása eseményei közt hová helyezné a maratonfutást?
– Nem lehet összehasonlítani a futballeseményekkel, de ha már muszáj, simán egy telt házas bajnoki győzelemhez tudnám hasonlítani. Futok, és mindenki buzdít, közben azt érzem, hogy repülök. A félmaratoni „elfutásomat” is igazából ráfognám a szurkolókra, mert annyira biztattak, hogy túl gyorsan mentem, féltáv, 41 perc után kipurcantam, úgy vánszorogtam be a célba, összességében mondjuk aránylag jó idővel. Persze, ha túl nagy lemondással vagy szenvedéssel járna, biztosan nem csinálnám. Nagyon sok örömöm van benne.
– Készült valahogy külön is a túl gyors rajt, az elfutás ellen?
– Lesznek olyan iramfutók, akik 3 óra 45 perc alatt futják végig a távot, mögéjük szeretnék majd beállni. Ha gyorsabban akarnék menni, akkor sem fogok. Majd látni fogom, mit bírok, lehet, hogy lassítanom is kell, de az még mindig jobb, mintha elrohanom az elejét, utána pedig előzgetnek. Az nagyon rossz hatással tud lenni rám. Megmondom őszintén, csalódott lennék, ha nem sikerülne, a 4 órán belüli célba érést tűztem ki magam elé, elégedett 3.45-tel lennék.
