Lenyomhatja a focit a futódivat

Kocsis Árpád, a legnagyobb futóversenyeket rendező BSI vezetője arról, hogy 2019-re Budapest lesz Európa sportfővárosa.

– Négy százalékkal növekedett tavaly a Budapest Sportiroda (BSI) eseményein a nevezőszám. Elégedett ezzel, vagy többre számított?
– Nem volt egyszerű, mert 2015 a futás jubileumi éve volt, a három budapesti verseny 30. évfordulója, egy ilyen alkalom pedig mindig jobban megmozgatja a mozgást kedvelők érdeklődését, illetve a nosztalgiázókét is. Tavaly tehát lehetett volna némi visszaesés is, mégsem volt. A tavaszi Vivicitta minden rekordot megdöntött, a maraton ugyanazt „hozta”, mint ’15-ben, a Wizz Airen volt egy alig érezhető visszaesés. De az, hogy a Vivicittával megvan az első 30 ezres tömegsportrendezvényünk, zseniális. Még öt éve sem gondoltam volna. A mi versenyünket a 80 milliós lélekszámú Németországban is csak négy-öt esemény előzi meg méretében. A régióban pedig a legnagyobbak vagyunk vele úgy, hogy a második versenyünk is majdnem ugyanekkora.

– Miért kezdtek most ennyien futni?
– Nem most kezdődött a folyamat, de tény, hat éve még 14 ezer nevező volt a Vivicittán, tavaly 30 ezer. Az embernek kellenek a kihívások. Ha lemegyek a barátaimmal délután focizni, úgy állok oda, hogy győzni szeretnék. Akik futnak, azok is kitűznek valamilyen célt. Akár csak annyit, hogy többet vagy gyorsabban fussanak, mint előtte. Aki pedig már túl van több versenyen, az tudja: hihetetlen öröm és katarzis ott állni a rajtban több ezer emberrel, aki pedig áthalad a célvonalon, és megnézi az óráját, az meg is akarja ismételni az élményt vagy felülmúlni magát. Sokan posztolják is a teljesítményt, ilyenkor jön az, hogy „ami a Jóskának megy, az nekem is”.

– Ez már az a „sportoló nemzet”, amelyről a kormány beszél? Azért Magyarországon is élünk néhány milliónyian.
– Az, hogy ősszel-tavasszal megmozdul ennyi ember, és fel is készül az eseményekre, azt mutatja, hogy valami elindult. Van egy képünk magunkról, magyarokról, hogy mennyire lusták vagyunk, és nem szeretünk mozogni. A médiaérdeklődés is mutatja, hogy még több emberben felkelthető a mozgás igénye. Aki eljön a versenyekre, példát is mutat, mert soha nem ő a legöregebb, nem ő a legfiatalabb, a leglassabb, a legkövérebb, a legszebb, a legmogorvább, a legcsúnyább. Eljön, és azt érzi, hogy szem a láncban, eszébe sem jut, hogy „mit keresek én itt ekkora fenékkel”. A borzalmas népegészségügyi mutatóinkat a betegségmegelőzés javítja, ennek elsődleges eszköze a sport.

– Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a tavalyi Budapest-maraton előtt büszkén ecsetelte, hogy a GDP hány százalékát adja a futóturizmus. Összegszerűen a BSI ebből mennyivel járul hozzá?
– A három legnagyobb eseményünk a 36 000 milliárdos GDP-hez – a KPMG 2015-ös felmérése szerint, tehát nem mi mondjuk – 2,2 milliárd forinttal járul hozzá. Büszke vagyok rá, hogy a mi kis vállalkozásunk ekkora teljesítményre képes. A múlt évben több mint 20 ezer külföldi jött Budapestre a három nagy versenyre futni, 68 ezer vendégéjszakát töltöttek el nálunk, hárommilliárd forintot hagytak itt.

Emlékszem, 15 éve jött egy német csoport, és azt kérdezték, hogy az autók között kell-e futni, és lesz-e frissítés. Azt tapasztalták, amit mondtunk is: ugyanazt kapták, mint Berlinben.

A külföldiek elhiszik, hogy tiszták az éttermek, jók a múzeumok, és színvonalasak a futóversenyek is.

– Nem kezdtek mostanában sokkal többen futni, mint ahányan az önök versenyeire beneveztek?
– Nem hajtjuk a rekordot. A legfontosabb, hogy biztonságos és jól szervezett legyen egy-egy viadal, a nevezők ki legyenek szolgálva. És minimális mennyiségű hibát kövessünk el.

– Nocsak! Ilyenek is vannak?
– Nézze, az 1700 emberünkből összesen 30 a mi teljes állású munkatársunk. Van 80-100, aki rendszeresen, külsősként segít a versenyeinken. Az összes többi segítő tőlünk függetlenül, de remélem, hogy jól dolgozik. Bízom benne, az a középiskolás, aki tölti a vizet a frissítőpontokon, és egy futó ráönt két poharat, nem hagyja ott a francba az egészet, hanem lelkesen folytatja a munkát. A másik: lüktető városban élünk. A magyar autóstársadalom bocsánat, a magyar társadalom elfogadási képessége egészen mérsékelt, folyamatosan ki lehetünk téve atrocitásoknak. Kiszáll egy 120 kilós ember egy nagy autóból, és odamegy egy útvonal-biztosítóhoz, ő pedig nem biztos, hogy megfelelően tudja kezelni a helyzetet. No, még egy: a hőség. 10-12 ezer ember 30 perc alatt áthalad egy frissítőponton, gondoljunk bele, hogy mindenkinek oda kell tudni adni 1-2-3 pohár folyadékot, méghozzá tökéletesen. Járjuk a világot, nézzük, hogy máshol hogy csinálják. Arról már nem is beszélve, hiába nyilatkozunk órákat arról, hogy csak megreggelizve, felkészülten és egészségesen szabad rajthoz állni, mindig van, aki „jobban tudja”. Az orvosi segítség persze „legyen ott”, ha baj van.

– A kapacitás nem szab valamilyen létszámhatárt? Meddig pöröghet még az „iparág”?
– Bármilyen furcsán hangzik is, nem szabunk meg számokat. Jöhetnek még ide többen, mint ahányan most vannak. Budapest most nagyon felkapott, ez ránk is kihat. Ha a versenytársakra nézünk, Prágában 10 ezernél nem lehet népesebb futóversenyt rendezni, így döntöttek. Londonban 60 ezren, Berlinben 50 ezren állhatnak rajthoz, a 600 ezres lélekszámú Göteborgban viszont a világ legnagyobb félmaratonját rendezik, csak a célba érkezők száma 47 ezer. Mi Göteborg útját járjuk.

– Soha nem lesz limit?
– De, talán igen, de az még odébb van. A csúcs Budapesten egyetlen félmaratoni versenyen 11 ezer induló volt, 15–20-ig van mozgástér. Azonban az is biztos, hogy a jelentkezők száma sem fog korlátlanul növekedni. Arra, hogy van sportesemény Magyarországon, ami 40-50 ezer embert megmozgat, mi büszkék vagyunk.

– Van-e valami olyan ösztönző, ami túlmutat a BSI erőfeszítésein, de kellene még, hogy a versenyek jobbak legyenek?
– Azt hiszem, nincs ilyen. De talán mégis nem vagyunk a társadalomba jól beágyazott szervezet, ezáltal a lobbierőnk is kicsi, tehát elvileg könnyen félre lehet minket söpörni adott esetben egy engedélykérésnél vagy rendőrségi biztosításnál. A következő feladat lesz, hogy létrehozzunk egy laza érdekvédelmi szervezetet a szabadidő-sportolók számára, többen kapcsolódhatnának, mint ahányan futballoznak itthon.

A magyar sport legnagyobb ereje a futómozgalom, aminek tulajdonképpen nincs ereje. Meg kéne győzni a kormányzatot, hogy nem csak az élsportnak kell a segítség.

– Az utánpótlás azért mintha kapna
– De mit lát otthon a 6–12 éves gyerek? Hogy az ő 35–40 éves szülője soha nem emeli fel a fenekét, pedig még van hátra az életéből 30-40 év; nem lehet, hogy így élje le az életét! A szabadidősport legalább olyan fontos, mint az utánpótlás. Amiben nem állunk rosszul, azok az anyukák, akiknek a gyerekei elérik azt az életkort, amikor már nincs velük annyi tennivaló. Ők nagy létszámban kezdenek mozogni. A futásban 40-50-60 évesen is lehet cél.

– Van-e ráhatásuk, hogy hol, milyen és mennyi futóinfrastruktúra létesüljön?
– Nem biztos, hogy értünk hozzá. Van tapasztalatunk a futás egészségügyi és élettani hatásairól, de ezekbe a kérdésekbe sem kívánunk beleszólni. Azt is tudjuk, milyen talaj kell, illetve hogy érdemes-e 200 méteres kört csinálni amatőr futóknak, de nem lobbizunk infrastruktúráért sem. Az önkormányzatok és a döntéshozók úgyis érzékelik, hogy mindenhol futnak az emberek.

– Említette az útvonal-engedélyeket. Hogy állnak ezen a téren? Néhány éve Budapesten korlátozták a nagy futóversenyek számát háromra a főváros más használóinak érdekében. És mintha Tarlós István sem sok mindenkit szeretne az autósokon kívül.
– Magyarország és Budapest, mióta EU-s támogatásban részesül, elképesztő ütemben fejlődik. Mi elfogadjuk, hogy például egy-egy felújítás miatt nem tudják nekünk megmondani akár néhány héttel előre sem, hogy hol lesz éppen munka. De ebben rugalmasságot tapasztaltunk.

– Szóba kerültek az autósok. Lehet egyébként, hogy már unja is a kérdést, ezért is hozta fel ön a dolgot korábban. Miért kell ennyire lezárni a várost egy-egy futóverseny alkalmával? Nem lehetne ott futni, ahol nem zavarnak senkit?
– Hol zavarunk?

– Mondjuk a Bajcsy-Zsilinszky úton vagy az Andrássyn.
– Megfordítanám, és messzebbről is kezdeném: kell-e egy városban biciklis Critical Masst szervezni? Kell-e az állatok világnapján állatos felvonulás? Ünnepeljünk-e az utcán kerekesszékekkel az esélyegyenlőség jegyében? Kell-e szivárványos vonulás? Kell-e tűzijáték egy város közepén vagy zajos Red Bull Air Race, ahol 50–100 ezer ember érzi jól magát? Kell-e autós futam a Forma–1-promóció részeként, vagy bemutató Michelisz Norberttől? Kell-e könyvvásár vagy jégpálya olyan helyeken, ahol egyébként sétálni, autózni vagy biciklizni lehetne? Én azt gondolom, a városi élet ezzel jár. Lehet, hogy nem mindenkinek ugyanaz nyújtja a szórakozást, de el tudjuk-e fogadni a másik örömét, rigolyáit, hobbijait, szeretett dolgait? Egy sor olyan kérdés van, ami ellen és mellett is százezrek vannak. Kutyások, nem kutyások... Nagy dilemma, hogy a XXI. századi városoknak az-e a funkciójuk, hogy 70-80-nal száguldozzunk az utcákon. Párizsban a Szajna mindkét partját lezárják egy hónapban egyszer a járókelők kedvéért. A világban az a tendencia, hogy az autók kiszorulnak a városból. Ezzel a koncepcióval nincsenek szemben a futóversenyek. És talán mintha kevesen emlékeznének rá, hogy a kilencvenes években sokkal több engedélyt adtak ki futóversenyekre Budapest belvárosában, akár 40-50-et is. Most három olyan esemény van, amely keresztülmegy a városon, összidőtartama 2,5-3 óra. A budai oldalon 40-50 perces zárások vannak. Ez akkora probléma? Valakinek igen. De holnapután ő tesz majd olyat, ami másokat zavar. A világon sehol nincs olyan, hogy mindenki mindig boldog. Göteborgban 13-tól 20 óráig tart a nagy verseny. A szervező felelőssége, hogyan oldja meg a feladatát, több száz oldalas biztosítási tervek születnek ilyenkor. Egyébként pedig ma, az okostelefonok világában könnyűszerrel kikerülhetők a futóversenyek.

– Marad a három nagy verseny Budapesten? Nem lesz kettő, egy vagy nulla?
– Nem tudok róla. Ha hallunk ilyenről, akkor megtesszük a javaslatainkat. Budapest 2019-ben Európa sportfővárosa lesz, és büszke a sporteseményeire. Tudatosítani kell a vezetőkben, hogy a mi három rendezvényünkre több külföldi érkezik, mint sok világversenyre, amit a magyar főváros megrendez. És aki egyszer futva végigmegy a városon, az még szebbnek fogja látni.

– Akkor most jöjjön egy igazán kényes kérdés
– nincs olyan!

– Nagyon sokan panaszkodnak futókörökben amiatt, hogy horribilis nevezési díjjakkal dolgozik a BSI, miközben a rajtcsomagok tele vannak a szponzorok reklámanyagaival. Biztosan nem lehetne a jelenleginél olcsóbban kijönni?
– Miért?

– igen sokan gondolják így ezt.
– Európa egyik legolcsóbb maratonját és félmaratonját rendezzük, miközben a szolgáltatásaink azonos színvonalúak. Két éve még Bukarest is két euróval drágább volt nálunk. És bárcsak ekkora árkülönbség lenne az üzemanyagár tekintetében! Bécsben a benzin ugyanannyiba kerül, mint itt, a maraton és a félmaraton viszont a kétszeresébe. Igen, lehetne azon is morfondírozni, hogy a 25 ezer forintos operajegy drága vagy nem drága, megítélés dolga. A kérdés az, hogy az életszínvonal milyen; mennyivel drágább nekünk megvenni egy legegyszerűbb autót, mint egy dánnak vagy egy osztráknak? Elzárkózom az ilyen felvetésektől.

– Ugyanakkor egy „mezei” amatőr futónak nem alternatíva más országban futni, itthon viszont más szervezőnél olcsóbban kijön például egy félmaraton, mint a BSI-nél.
– Nézze, az ember megveszi a futócipőt, a ruhát, a kütyüt, az órát, a géleket, masszíroztat; egy maratoni felkészülés akár 100-150 ezer forintba is kerülhet, aztán ezt szembeállítjuk azzal, hogy 10 vagy 12 ezer forint a nevezés? Nem beszélve egy Iron Man-versenyről, ahol micsoda beruházás van! Bátran vállalom bárki előtt, hogy olcsók vagyunk.

– Lesz-e olyan rangos hosszútávfutó-verseny egyszer Magyarországon, amelyre igazi világsztárok, mondjuk kenyaiak vagy etiópok is eljönnek?
– Volt is már. 2001-ben rendeztünk egy női 10 kilométeres versenyt, amelyen rajthoz állt a kenyai Catherine Ndereba. Ő előző vasárnap futott Chicagóban maratoni világcsúcsot, a nőknél először 2 óra 20 percen belüli idővel. Nálunk 8 kilométerig szintén világcsúcsra állt, csak aztán elfogytak a segítői.

– Ez több mint 15 éve volt. Min múlik, hogy hozzánk járjanak a legnagyobbak?
– A pénzen. Miből van a mi pénzünk? A nevezési díjból és a szponzorok felajánlásaiból. Ezekből nem tudunk megfizetni olyan futókat, akik a világelithez tartoznak.

– Nem tudnak vagy nem akarnak?
– Nem tudunk. Sokkal fontosabb nekünk, hogy idejöjjön még ezer külföldi, mint hogy nemzetközi B, C kategóriás futók megjelenjenek. Sok-sok tíz millió forint hiányozna ehhez, nincs benne a költségvetésünkben. Ráadásul nálunk nem ismer senki sem egy 2 óra 8 perces maratoni időeredményes atlétát, értelme sincs idehívni, nem is célunk. Hívhatnánk, akkor „jól” megemelnénk a nevezési díjakat. De van-e ennek értelme? Inkább nyerjen 2 óra 22 perccel egy magyar futó!

Nem beszélve a doppingról; nem kívánunk a híradásokba olyan módon bekerülni, hogy lebukik egy élversenyző, aki „a múlt héten” nyerte a Budapest-maratont.

– A kerékpárosok másfelé tekeregnek, kormánybiztos áll a tömeghobbi élén Révész Máriusz személyében, aki a fejébe vette: az Eurosportra viszi a Tour de Hongrie-t. Nincsenek önnek ilyen ambíciói?
– Ilyen céljai a kormánynak lehetnek, és pénzt is adhat hozzá, ez ennyire egyszerű. Az Eurosporton lehet műsoridőt venni, a lengyelországi Poznan próbálkozott is vele, de nemsoká elhalt az ottani maraton tévés közvetítése.

(Az interjú készítője sokszoros félmaratoni és egyszeres maratoni teljesítő.)