Bár a tavaly őszi, téli magyarországi megmozdulások a viharos közgyűléssel nem forradalmasították az öttusát, a megújulás talán nem marad el az új olimpiai ciklusban. Új szövetségi kapitány, sőt immár megint szövetségi kapitányok keze alá került a szakmai munka, Pálvölgyi Miklóst a jóval fiatalabb Martinek János követi a férfiszakág élén.
Marosi Ádám és generációja – Kasza Róbert, Tibolya Péter –, a magyar öttusa utolsó (?) sikercsapata elmúlt harmincéves, a 2020-as tokiói játékokon így 35 közelében lesznek egyéni és csapatvilágbajnokaink. Mi lesz velük?
„Vigyázni kell rájuk – mondta a Magyar Nemzetnek Martinek János a szezonyitást jelentő hétvégi budapesti nemzetközi verseny sajtótájékoztatója után. –
Ha agyonversenyeztetem őket, és állandóan a fiatalokkal kell rivalizálniuk, a legnagyobb versenyekre végük lesz.
Segíteni kell őket, nyilvánvalóan úgy, hogy kedvezményeket kapnak, ez az, amit én nem kaptam meg 1996 után. Pedig ha az akkori olimpiai bronz után, harminc fölött nem kell állandóan összemérnem az erőmet a fiatalabbakkal, ott lehettem volna Balogh Gáborral 2000-ben Sydney-ben. De így addigra abbahagytam. A folyamatos versenyeztetésből sokáig jól jöttem ki, de a legfontosabb versenyekre elfogytam. Marosiék még ott lehetnek a tokiói olimpián, egy olimpia ráadásul fizikailag könnyebb verseny, mint egy világbajnokság, hiszen nincs selejtező. Ádámék után nagy az űr, fontos, hogy ezt kitöltsük addig, amíg a mostani gyerekek be nem érnek.”
Martinek János úgy érzi, vissza kell szerezni a szövetségi kapitányi tisztség tekintélyét. Ott kell lenni az edzéseken, látni kell, hogy milyen munkát végez a versenyző, a világversenyeken pedig menedzselni kell őket.
„Ha bajba kerülnek, valahogy ki kell billenteni őket a rossz lelkiállapotból. Hol jó szóval, hol egy pofonnal – folytatta az 1988-as szöuli játékok kétszeres aranyérmese. – Ha annak idején nekem nem ment a vívás, Török Ferenc szövetségi kapitányként elkezdett játszani velem.
Mindig pénzben fogadtunk, hogy a következő vívók közül hányat verek meg.
Innentől kezdve már nem a világverseny tétjén járt az eszem, hanem a fogadáson, és elkezdtem nyerni. Az 1989-es budapesti világbajnokságon a vívást 1-9-cel kezdtem. Ekkor egy atyai frász segített. Én mindent átéltem versenyzőként, ezért is tudok nekik tanácsokat adni, és tőlem ezért el is fogadhatják, ott vannak az eredményeim. Hinnie kell a versenyzőnek önmagában, hinnie kell bennem, és hinnie kell abban, aki odafönt van, ez is jelent legalább tíz százalékot.”
