Leányfalun otthonra talált

Kósz Zoltán húsz évig védett az élvonalban, négy olimpia férhetett volna ebbe a két évtizedbe, hiszen már 1988-ban, húszévesen ott volt a szöuli játékokon ötödik helyezett válogatottban, és 12 évvel később aranyérmet akasztottak a nyakába Sydney-ben. Minden idők egyik legnagyszerűbb magyar vízilabdakapusának azonban kimaradt Barcelona, cserébe 2005 óta azt csinálja, amihez kedve van: Leányfalun egy vízilabda-sportiskola vezetője barátjával és egykori Vasas- és válogatottbeli játékostársával, Petőváry Zsolttal.

Az olimpiai bajnok kapus jelenleg egy vízilabda-sportiskola vezetőjeként dolgozik Fotó: Havran Zoltán

– Ön volt az összekötő kapocs Kiss Gergőék, a ’77-esek generációja és a nyolcvanas évek – ne szépítsük – eredménytelen társasága között. Pedig ott is voltak óriási klasszisok: Petőváry, Gyöngyösi, Tóth László, Tóth Frank, Vincze Balázs.

– Egyedül maradtam abból a korosztályból Sydney-re. Hogy ők – illetve mi, mert én is részese voltam azoknak a kudarcoknak – miért nem értek a csúcsra, arra megvan a kézenfekvő válaszom, de azt megtartom magamnak. Azt viszont megmondhatom, hogy Sydney-ben miért győztünk. Először is remek elegyet alkottak az 1975–77-es születésű srácok – Kásás, Molnár, Fodor, Biros, Vári, Szécsi, Kiss Gergő, Steinmetz Barna, Székely Csucsu –, a ’72-esek – Benedek, Varga Zsolt, Märcz Tomi – meg én, a veterán, az utolsó mohikán. Másfelől pedig ott volt Dénes, a mágus.

– Szécsi Zoli már sokszor elmondta a jugoszlávok elleni 8-7-es elődöntő történetét. Most halljuk az ön előadásában is!

– Mennek a szerbek az elődöntőben, mint az állat, mi sem játszottunk rosszul, de hátul valami hiányzott, átlőttek bennünket. Én nem védtem rosszul, de igazán jól sem. És akkor Dénes a harmadik negyedben húzott egy meglepőt, becserélte a 23 éves Szecskát (Szécsit) helyettem, és ettől valahogy minden megfordult. Szecska „integetős”, beszólogatós védési stílusától megzavarodtak a szerbek, és attól kezdve nem tudtak gólt dobni, mi meg 8-7-re győztünk, és benn voltunk az olimpiai döntőben. Egy kapuscsere nagyon jól tud elsülni, és most Dénes nagyon ráérzett. Illetve nem csak most. Szinte mindig.

– Ehhez azért szerencse is kell.

– Persze, de Szecska fantasztikus kapus volt. Első kapusnak is, ahogy azt utána hosszú éveken keresztül bizonyította, cserekapusnak pedig egyenesen zseniális. Ahhoz különleges képességek kellenek, hogy valaki két-három negyed után beugorjon, a kispadról felállva, ráadásul a testhőmérsékleténél tíz fokkal hidegebb közegbe. Továbbá azt várják tőled, hogy sokkal jobban folytasd, mint az a kapus, aki előtted védett. Ez volt az elődöntő sztorija, majd utána Dénes rám bízta a döntést, hogy akarok-e védeni a döntőben az oroszok ellen, vagy sem. Persze volt bennem annyi spiritusz, hogy azt mondjam, védeni akarok. És védtem, méghozzá jól védtem, és 13-6-ra győztünk, olimpiai bajnokok voltunk.

Az olimpiai bajnok kapus jelenleg egy vízilabda-sportiskola vezetőjeként dolgozik
Fotó: Havran Zoltán

– Hogy érzi, mikor volt a csúcson? Mármint kapusként.

– Ezekben az években, 1997-től ­2000-ig. Mármint a válogatottban. A klubban – húsz évig a Vasas, aztán Mladost, a Fradi – hosszabb ideig, mondjuk, 1990-től 2002-ig, 2003-ig. 2003-ban még KEK-et nyertünk a Vasassal, és akkor még mindig nagyon jól védtem. De azt is meg kell mondanom, hogy mindig nagyon jó csapatban védtem, ami nem azt jelenti, hogy könnyű dolgom volt, de azért nem ártott.

– Melyik volt a szíve csapata?

– Erre megint nem válaszolok, mert erre nincs jó válasz. 1989-ben a Vasassal lettem bajnok, 2000-ben pedig a Fradival. Egy-egy. Ha viszont azt kérdezi, hol húztam le a legtöbb évet, a Vasasban. Érdekes, inkább a Magyar Kupákat és a KEK-trófeákat gyűjtögettem, előbbiből ötöt, utóbbiból hármat. Bajnokságot meg csak kettőt nyertem, viszont van tíz ezüstérmem. Illetve tizenegy, mert a Mladosttal is második voltam Horvátországban. A szolnoki hat évet is meg kell említenem, igaz, immár edzőként, Cseh Sanyi segítőjeként Bajnokok Ligája-győzelemben és három bajnoki címben volt részem.

– Diplomatának is elmehetett volna. De hadd próbálkozzak: ki volt a kedvenc edzője?

– Mondjuk úgy, hogy Déneshez erősen kötődtem. Neki rengeteget köszönhet ez az „aranycsapat”. Mesés együttállása volt ez a csillagoknak, minden stimmelt, ilyesmi ritkán adódik az életben. Remélem, hogy lesz még ilyen a magyar vízilabdában.

– Úgy tudom, Rusorán Péter csak rövid ideig volt az edzője, ha már az óriásoknál tartunk.

– Sajnos csak fél évig voltam a tanítványa, mert elment Görögországba dolgozni. Rendkívül szuggesztív, ugyanakkor kedves, bátorító, inspiráló ember volt, szerintem borzasztó jól bánt az emberekkel. Azzal a rengeteg világsztárral, mert régen a Vasas olyan volt, mint mostanság a Pro Recco vagy a Fradi. Vagy anno a Domino-Honvéd. Egy All-Star csapat. Sokan azt hiszik, hogyha egy csomó sztár együtt játszik, akkor oda már nem is kell edző. Ez óriási hülyeség! Dénes is, Rusorán Peti is abban volt nagy, hogy a kiemelkedő egyéniségekből csapatot tudott gyúrni. Az irányt a sztároknak is mutatni kell.

– Nem volt nehéz átállni a civil életre? Sok élsportoló alól ilyenkor kicsúszik a talaj.

– Nem, mert én készültem, volt egy tervem. Alapvetően nem volt nehéz. Petőváry Zsolttal 2005-ben megalapítottuk a Kópét Leányfalun, ezt a pólósulit, utánpótlás-nevelő műhelyt. Fél év alatt összeállt egy nagyon harmonikus egésszé. Annyira átütő volt, annyira a magunkénak éreztük, hogy keresztül tudtuk vinni az önkormányzaton, és a mai napig működik. Olyan helyszínen – a leányfalui strandon –, ahol eddig nem is volt versenysport! Valahogyan ez is olyan szerencsés együttállás volt, mint a mi sydney-i aranyérmünk. És ebbe még belefér az is, hogy, miként említettem, sokáig Szolnokon dolgoztam kapusedzőként, most meg az OSC-ben segítem Vad Lajos munkáját.

– Nem fárasztó?

– Nem, mert azt csinálom, amit szeretek. Csak sokat kell autóznom, és az ácsorgás a dugóban megviseli az ember idegzetét. Még egy kapusét is, pedig azok mindent kibírnak.