Későn kezdte, korán abbahagyta

A legerősebb magyar. Jacsó Józsefnek máig kijár a titulus. Az 1988-as olimpián a 110 kg-os súlycsoportban 427,5 kg-os összesített eredménnyel szerzett ezüstérmet, s ennél többet magyar súlyemelő sem előtte, sem azóta nem emelt a magasba. Jacsó a szöuli olimpia után, csupán huszonhat évesen szó szerint visszavonult, azóta semmilyen kapcsolata nincs a sportággal. Feleségével közösen viszik vállalkozásukat, kiegyensúlyozottan él szülővárosában, Mezőkövesden. interjú

Az 1988-as ötkarikás játékok ezüstérmese ma már csak a papír-írószer üzletében emel Fotó: Havran Zoltán

– Los Angelesbe tehát esélyesként utazhatott volna.

– Igen, mondhatjuk: akkor már négy mázsa fölött jártam összetettben. Minden készen állt az olimpiára. Emlékszem, amikor megkaptuk a csomagot, a táskán ott díszelgett a Los Angeles felirat, amit egy matricával leragasztottak. El is ment a kedvem az egésztől, abba akartam hagyni, de azt mondták, ha így döntök, akkor még egy évre mehetek katonának, s nem a sportszázadba. Folytattam…

– Megérte, hiszen négy év múlva ezüstérmes lett. A szöuli olimpia mégsem csak erről emlékezetes. Hanem a doppingbotrányról. Csengerit, aki negyedik lett, még a helyszínen kizárták, Szanyitól hazaérve vették el az érmet. A bolgárok pedig, miután több versenyzőjüket eltiltották, otthagyták az olimpiát. Mi történt, hogyan élte meg azokat a napokat?

– Nagy reményekkel utaztunk az olimpiára, hiszen az előző évben Barsi Laci világbajnok lett, Szanyi és én ezüstérmes, a csapatból mindenki jó formában volt, Messzi István szintén ezüstérmes lett. Igyekeztem kizárni a külvilágot, és csak a saját versenyemre készülni. Persze nem volt könnyű, mert mindenkit megrázott, ami Csengerivel történt, Barsi Laci pedig esélyesként sérülés miatt feladni kényszerült a versenyt. Szakításban ugyan elrontottam a második gyakorlatomat, ezért 190 kilón ismételnem kellett, de lökésben országos csúcsot értem el, elégedett lehetek az eredményemmel.

– Csengeri így, többes számban fogalmazott a könyvében: „Becsaptuk a világot.” Ön is?

– Nem olvastam a könyvet, nem tudom, mi van benne.

– Elnézést érte, tudom, nem illik egy olimpiai ezüstérmest ilyen kérdésekkel zaklatni három évtized múltán, de hát a súlyemelésnek nem túl jó a renoméja. Ön tehát soha nem szedett semmilyen tiltott szert?

– Nem. Mindig doppingellenes voltam, betartottam, amit a sportorvos előírt. Nehéz ez a doppingkérdés. Ha engem történetesen ezzel gyanúsítanának, akkor mit gondoljunk Zaharevicsről, akinek az volt a kezdősúlya, amin én befejeztem a versenyt? Vagy amikor mondjuk egy kilencedik helyezett lebukik, akkor arra gondolok, miért nem ő nyert, ha már egyszer doppingolt. Önmagában ezzel nem lehet mindent megmagyarázni.

– Értem. A csúcson akarta abbahagyni?

– Nem panaszkodhatok, sportolóként jó, az átlagembernél jobb életem volt, olyan helyeken is megfordultam, ahová különben sohasem jutottam volna el, de a sportra akkor nem lehetett egzisztenciát építeni. Ráadásul a gerincem még 1986-ban megsérült, a mai napig fáj, nem akartam kockáztatni. A kilencvenes évek közepén megpróbáltam visszatérni, de néhány hónap edzés után beláttam, hogy nem fog menni.

– Feljegyezte, hogy annak idején hány tonnát mozgatott meg naponta?

– Így nem. Naponta kétszer volt edzésünk, egyaránt két óra. Gyakran előfordult, hogy Tatán a déli pihenő után alig tudtam lebotorkálni az edzőterembe. De a bemelegítés után rendre visszatért belém az erő.

– Mi a véleménye a magyar súlyemelés jelenlegi helyzetéről, a folyamatos hanyatlásról?

– Nincs kapcsolatom a sportággal, én is csak a híreket olvasom. Bizony szomorú, hogy nincsenek eredmények.

– Ön szerint miért?

– Alapvetően az lehet a gond, hogy ma már nagyon kevesen választják ezt a sportágat. Annak idején tele volt a terem, kis túlzással sorba kellett állni, ma csak néhány műhelyben zajlik rendes munka. Nem vonzó a mai fiataloknak a súlyemelés.