Későn kezdte, korán abbahagyta

A legerősebb magyar. Jacsó Józsefnek máig kijár a titulus. Az 1988-as olimpián a 110 kg-os súlycsoportban 427,5 kg-os összesített eredménnyel szerzett ezüstérmet, s ennél többet magyar súlyemelő sem előtte, sem azóta nem emelt a magasba. Jacsó a szöuli olimpia után, csupán huszonhat évesen szó szerint visszavonult, azóta semmilyen kapcsolata nincs a sportággal. Feleségével közösen viszik vállalkozásukat, kiegyensúlyozottan él szülővárosában, Mezőkövesden. interjú

Az 1988-as ötkarikás játékok ezüstérmese ma már csak a papír-írószer üzletében emel Fotó: Havran Zoltán

– Láthatóan jó erőben van. Mivel tartja karban magát?

– Legfeljebb a készlet rakodásával itt, a papír-írószer üzletben, amit a feleségemmel közösen viszünk. De ezzel is vigyáznom kell, a múltkor attól is éreztem a gerincem, hogy rossz testtartással emeltem meg egy durván tízkilós nyomtatót.

– Nem hiányzik a mozgás?

– Nem különösebben. Futni, legalábbis hosszabb távokat, sohasem szerettem, talán ezért is lettem súlyemelő. Volt idő, amikor teniszeztem, de azt is kimérten. Barsi Lacival beszélgetve olykor szóba kerül, hogy kellene nyitnunk egy súlyemelő- vagy konditermet itt, Kövesden, de még nem vágtunk bele.

– A többi egykori kortársával, Szanyi Andorral, Balázsfi Zoltánnal, Csengeri Kálmánnal, Bökfi Jánossal is tartja a kapcsolatot?

– Bevallom, nem különösebben. Barsi Lacival azért is állunk közelebb egymáshoz, mert egyidősek vagyunk, klubtársak voltunk a DVTK-nál, az edzőtáborokban mindig egy szobában laktunk, aztán ideköltözött Kövesdre. Azt én is hallottam, hogy Andor Németországban dolgozott, Kami (Csengeri – a szerk.) Pesten él, s olyan, mint a macska, mindig talpra esik.

Az 1988-as ötkarikás játékok ezüstérmese ma már csak a papír-írószer üzletében emel
Fotó: Havran Zoltán

– Szanyi és Barsi világbajnok, olimpiai ezüstérmesként mégis ön vitte a legtöbbre. Miért hagyta abba olyan fiatalon, csupán huszonhat évesen az élsportot?

– Későn kezdtem, korán hagytam abba. Már tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem emelni. Mint akkoriban minden fiú, persze én is fociztam, nem is ment rosszul, jól bántam a labdával és gyors is voltam, de azt nem nekem találták ki, hogy körözzek a pálya körül. Miskolcon jártam középiskolába. Már másodikos (a mai rendszer szerint tizedikes – a szerk.) voltam, amikor az osztálytársak csábítottak, menjek le én is velük a súlyemelőterembe. Nekem a hoki jobban tetszett, telente otthon, a tavon is rendszeresen játszottunk, persze egyszerű botokkal, amelyeket mi hasítottunk, de a jégpálya a város másik felén feküdt, a DVTK sporttelepétől viszont csak három villamosmegállóra volt a kollégium. Lementem, rám csodálkoztak, s ott ragadtam.

– Őstehetség volt?

– Akkoriban nem dobálóztak ilyen hangzatos kifejezésekkel. Először persze felmértek, s ha jól emlékszem, száz kilóval tudtam guggolni, kinyomtam fej fölé az ötven kilót. Gyorsan fejlődtem, az edzők meg is rökönyödtek, amikor a tanítási év végeztével bejelentettem, hogy a nyári szünetre hazamegyek. Azt mondták, edzenem kellene a nyáron is. De a szünet nekem akkor fontosabb volt az edzésnél. Még jobban meglepődtek, amikor a nyár végén úgy tértem vissza, hogy még erősebb voltam, pedig semmi különöset nem csináltam, csak élveztem a nyarat. Egy év múlva ez megismétlődött. Érettségi után aztán sportállást kínáltak a Lenin Kohászati Műveknél, ami tényleg nagy lehetőség volt. Így lettem súlyemelő. Gyorsan jöttek az eredmények. 1982-ben bronzérmes lettem az ifi-vb-n, egy év múlva pedig már a felnőttek között ezüstérmes.

– Los Angelesbe tehát esélyesként utazhatott volna.

– Igen, mondhatjuk: akkor már négy mázsa fölött jártam összetettben. Minden készen állt az olimpiára. Emlékszem, amikor megkaptuk a csomagot, a táskán ott díszelgett a Los Angeles felirat, amit egy matricával leragasztottak. El is ment a kedvem az egésztől, abba akartam hagyni, de azt mondták, ha így döntök, akkor még egy évre mehetek katonának, s nem a sportszázadba. Folytattam…

– Megérte, hiszen négy év múlva ezüstérmes lett. A szöuli olimpia mégsem csak erről emlékezetes. Hanem a doppingbotrányról. Csengerit, aki negyedik lett, még a helyszínen kizárták, Szanyitól hazaérve vették el az érmet. A bolgárok pedig, miután több versenyzőjüket eltiltották, otthagyták az olimpiát. Mi történt, hogyan élte meg azokat a napokat?

– Nagy reményekkel utaztunk az olimpiára, hiszen az előző évben Barsi Laci világbajnok lett, Szanyi és én ezüstérmes, a csapatból mindenki jó formában volt, Messzi István szintén ezüstérmes lett. Igyekeztem kizárni a külvilágot, és csak a saját versenyemre készülni. Persze nem volt könnyű, mert mindenkit megrázott, ami Csengerivel történt, Barsi Laci pedig esélyesként sérülés miatt feladni kényszerült a versenyt. Szakításban ugyan elrontottam a második gyakorlatomat, ezért 190 kilón ismételnem kellett, de lökésben országos csúcsot értem el, elégedett lehetek az eredményemmel.

– Csengeri így, többes számban fogalmazott a könyvében: „Becsaptuk a világot.” Ön is?

– Nem olvastam a könyvet, nem tudom, mi van benne.

– Elnézést érte, tudom, nem illik egy olimpiai ezüstérmest ilyen kérdésekkel zaklatni három évtized múltán, de hát a súlyemelésnek nem túl jó a renoméja. Ön tehát soha nem szedett semmilyen tiltott szert?

– Nem. Mindig doppingellenes voltam, betartottam, amit a sportorvos előírt. Nehéz ez a doppingkérdés. Ha engem történetesen ezzel gyanúsítanának, akkor mit gondoljunk Zaharevicsről, akinek az volt a kezdősúlya, amin én befejeztem a versenyt? Vagy amikor mondjuk egy kilencedik helyezett lebukik, akkor arra gondolok, miért nem ő nyert, ha már egyszer doppingolt. Önmagában ezzel nem lehet mindent megmagyarázni.

– Értem. A csúcson akarta abbahagyni?

– Nem panaszkodhatok, sportolóként jó, az átlagembernél jobb életem volt, olyan helyeken is megfordultam, ahová különben sohasem jutottam volna el, de a sportra akkor nem lehetett egzisztenciát építeni. Ráadásul a gerincem még 1986-ban megsérült, a mai napig fáj, nem akartam kockáztatni. A kilencvenes évek közepén megpróbáltam visszatérni, de néhány hónap edzés után beláttam, hogy nem fog menni.

– Feljegyezte, hogy annak idején hány tonnát mozgatott meg naponta?

– Így nem. Naponta kétszer volt edzésünk, egyaránt két óra. Gyakran előfordult, hogy Tatán a déli pihenő után alig tudtam lebotorkálni az edzőterembe. De a bemelegítés után rendre visszatért belém az erő.

– Mi a véleménye a magyar súlyemelés jelenlegi helyzetéről, a folyamatos hanyatlásról?

– Nincs kapcsolatom a sportággal, én is csak a híreket olvasom. Bizony szomorú, hogy nincsenek eredmények.

– Ön szerint miért?

– Alapvetően az lehet a gond, hogy ma már nagyon kevesen választják ezt a sportágat. Annak idején tele volt a terem, kis túlzással sorba kellett állni, ma csak néhány műhelyben zajlik rendes munka. Nem vonzó a mai fiataloknak a súlyemelés.